Nem elég az egyszázaléknyi gazdag embernek, hogy ők birtokolják a világ vagyonának hetven százalékát. Még többet akarnak. Az a tervük, hogy a Nyugatra érkezett és ezután érkező illegális bevándorlók »leválogatása« után azokat, akik képtelenek az integrálódásra, tanulni, dolgozni nem akarnak vagy arra alkalmatlanok, különféle jogi trükkökkel a kelet-közép-európai országok nyakába sózzák. Holott ezek az országok nem kérnek import munkaerőt, és törlesztenivalójuk sincs, mert semmi közük nem volt az afrikai és a közel-keleti országok gyarmatosításához. Akik meggazdagodtak a gyarmataikból, most azoktól várnak szolidaritást, akik soha nem részesültek ezekből a javakból.
A visegrádi országokat azonban nemcsak az köti össze, hogy nem voltak a Nyugat bűntársai a gyarmatosításban, hanem az is, hogy ismerik nehezen kivívott függetlenségük értékét. Azt megőrizve akarnak az unióban, mint nemzetállamok ésszerűen működő szövetségében élni. A belépéskor, az alapokmány és az akkor hatályos joganyag ismeretében nem volt kétséges, hogy ezt szuverenitásuk és nemzeti érdekeik megőrzése mellett nyugodtan megtehetik. Az elmúlt évtizedben azonban a pártpolitikai és gazdasági kudarcokat saját országaikban sorra halmozó, de a brüsszeli parlamentben többségben lévő neoliberálisok és posztkommunisták hatalmuk megtartásáért félredobták a jogállamiság szavakban oly fontosnak tartott eszméjét, és olyan munkába kezdtek, melynek célja mások jogainak megtiprásán keresztül saját hatalmuk átmentése.”