A hitigazságokhoz hű következetesség a pápai „innováció” visszavonását és a korábbi szabályhoz történő visszatérést diktálja. Szent II. János Pál pontos fogalmazásában: „A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét (a felbonthatatlan házasságot) őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával… Ez azonban valójában azt követeli, hogy… vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek” (Familiaris Consortio 84). Aki pedig méltatlanul veszi magához az Oltáriszentséget, az – Szent Pál rettenetet idéző szavaival – „saját ítéletét eszi és issza” (1 Kor 11,27). A híveket erre biztató lelkipásztorokról nem is beszélve.
A házasság etikája önmagában is rendkívül fontos eleme az Evangéliumnak. Az érte vérüket ontó Keresztelő János, Fisher János és Morus Tamás a legdicsőbb szentek közé tartoznak. De mivel az Egyház hitbeli tanításának egészét a teljes következetesség jellemzi, aki egyetlen „téglát” is elvet belőle, az egészet kérdőjelezi meg. Ezért nem szabad egy „jottányit” sem elhagyni belőle (Mt 5,18).
Ha egy ilyen alapvető és jól ismert kérdésben, mint a házasságtörők bűnbocsánata, évszázadokon keresztül tévedett az Egyház, élén a pápákkal, akkor bármiben tévedhetett. Ám ha így van, akkor miért ne tévedhetne bármely hitbeli kérdésben a jelenlegi főpásztor is? Végső soron hogyan bízhatnának meg a hívek bármiben, amit az Egyház valaha is tanított?
Isten ahhoz, amit kötelezően elvár, elegendő segítséget is ad. Egy irgalmas Isten nem is tehetne másképp. Ezért „szentség” a katolikus hit szerint a házasság, azaz a „segítő kegyelem” olyan eszköze, amelyen keresztül Isten elegendő segítséget ad a hűséghez. Ha viszont igaz, hogy a házastársaktól nem várható el még az sem, hogy a házasságtöréstől tartózkodjanak, akkor ez a segítség mégsem elégséges. Isten pedig nem irgalmas. De tovább kell mennünk: ha a házasság szentsége nem hatékony, akkor miért lenne bármelyik másik az? Talán azért, mert a házasság kevésbé szentség, mint mondjuk a keresztség? Vagy a szentségek általában kevésbé hatékonyak, mint az Egyház tanította? Nos, ezek a protestantizmus válaszai lennének…
Nem tartozik ide, hogyan ítéli meg valaki Ferenc általános ténykedését, stílusát, személyét. Bár annyit fontos szem előtt tartanunk, hogy a pápai megnyilatkozás nem egy alkalmi kisiklás, hanem minden jel szerint egy gondosan és nagy eréllyel kivitelezett program állomása. Azé a programé, amelybe a Szentatya rögtön a megválasztása után belevágott, amikor az „újraházasodottak áldozásának” legismertebb szószólóját, a német Kasper bíborost ajánlotta a hívek figyelmébe, majd folytatódott a családról szóló szinóduson, ahol ugyanőt kérte fel vitaindító előadásra, és természetesen az Amoris Laetitia buzdítással, amelynek értelmezéseként az itt tárgyalt „hiteles tanítás” megszületett. És a pápa legfőbb szövetségesei, a „progresszív” német püspökök meghirdették már a következő célt is: a homoszexualitás normalizálását.