„A következő hatvan évben a két legfontosabb munkavállalói készség a kritikus gondolkodás és a kreativitás lesz, mondja Vekerdy. Régóta áltatja azzal rajongótáborát, hogy minden gyerek kreatív, igazi talentum, csak a magyar állami oktatás öli ki belőlük a páratlan tehetséget. Mind költők, zeneszerzők, esetleg pszichológusok lehetnénk, ha nem kellett volna nulladik órára bejárni, és Klári néni nem fegyelmezett volna meg bennünket másodikban. (...)
Vekerdy Tamás – már koránál fogva is – nem képes a rugalmas gondolkodásra, a saját paradigmájának és paranoiájánaka rabja, a köztünk járó parafenomén. Nemzetpusztításnak nevezi a mai magyar oktatást, amelyik kineveli a tantárgyi diákolimpiák érmeseit, és piedesztálja állítja az egyenlősítő finn oktatást, amelyik erre nem képes, mert nekik az erős négyes az ideájuk. Mindenki legyen az, jobb nem kell. Ez is egy út, de beszéljük már meg, hogy kell-e ez nekünk.
Szülők hajbókolnak a kommentekben, és erősödnek meg abban, hogy a gyereket nem kell fegyelmezni, a tanárt nem kell tisztelni, a műveltségre – különösen a nemzetire - ma már nincs szükség. Emberek tömegei kezdik elhinni Vekerdynek, hogy a tanulás felesleges, mert a jó tanulók nem viszik semmire, nagy költőink is bukdácsoltak az iskolában. De kérdezze már meg valaki Vekerdytől, hogy mindenkiből legyen költő? A zoknikötőgépet senki se kezelje? A marhákat senki se gondozza, nem kell angus steak? Miféle kreativitás kell a majdani robotizált gyártósorokon a gombok nyomogatásához? Mekkora félreértés a digitalizációt isteníteni, hiszen minden tudás ott van a neten, miközben emberek tömegeinek veszi majd el a munkáját. De majd írogatnak helyette verseket, mert a kreativitás a fontos, nem az, hogy minél barázdáltabb legyen az agya a gyereknek, hogy életképes legyen a Zuckerbergek által uralt falanszterben. Valaki mondja meg Vekerdynek, hogy a Zuckerberg-galaxis rabszolgái vagyunk már most, már most mindent tud rólunk, és a gyerekeinkre pályázik. Ez a valódi rabszolgaság, ez a való világ.”