Tiltakozásom fejeztem ki az Európai Parlament LIBE szakbizottságának elnökéhez
A LIBE sajnálatos döntése tiszteletlen a Tanáccsal, mint az Európai Unió intézményével szemben és súlyosan sérti a lojális együttműködés elvét.
Ungváry Krisztián anélkül mond megfellebbezhetetlen ítéletet a politika szereplőiről, hogy ismerné e bonyolult kor összes tényezőjét.
Ungváry Krisztián „A Fidesz pártfegyelméről – Válasz a kommentárokra” című, Mandineren megjelent cikkében azt állította, hogy Antall József miniszterelnök az ügynökmúltjukkal zsarolta Torgyán Józsefet és Csurka Istvánt.
Erre az állításra a Mandiner hasábjain Kónya Imre, az Antall-kormány belügyminisztere reagált válaszcikkében.
Ungváry Krisztián Kónya Imrének cikkben válaszolt.
Kónya Imre erre válaszcikkel reagál az alábbiakban.
A vitát a szerkesztőség ezzel lezártnak tekinti.
***
Amikor Ungváry Krisztián valótlan állítását olvastam a Mandineren, úgy véltem elegendő, ha a tényeket leírom, azokból mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy Antall József senkit sem „zsarolt”. A lájkok nagy számából arra következtettem, hogy ezt a Mandiner olvasóinak többsége is megértette. Úgy gondoltam, ezzel az ügy lezárult.
Ungváry azonban hosszú cikkben reagált az általam leírtakra, amelyben nem csupán megismételte, hanem még tetézte is a néhai miniszterelnök emlékének besározására alkalmas minősítést.
Bevallom, lehangol a politikai közbeszéd alacsony színvonala. Nap mint nap tapasztaljuk, hogy közéleti szereplőket konkrét bizonyítékok nélkül a nyilvánosság előtt tolvajnak vagy éppen hazaárulónak neveznek. Egyes politikusoktól, újságíróktól ezt megszokhattuk és lassan már természetesnek vesszük. De a történészi szakma szabályai mások. Ha egy közéleti szereplőről egy történész ítéletet mond, pontosan kell fogalmaznia, és a tényeket illetően nem bocsátkozhat feltételezésekbe.
Válaszcikkében Ungváry így fogalmaz:
„Visszaemlékezőktől tudni lehet, hogy a borítékok ugyanakkora méretűek voltak. Ez azért lényeges, mert Torgyánról elég sok állambiztonsági irat maradt fenn. Annyi, hogy ez csak a legnagyobb alakú borítékba fért volna bele. Antall azonban nem az összes állambiztonsági iratot osztotta ki, hanem szelektíven csak egyetlen egyet, nevezetesen az ügynöknyilvántartásra utaló ún. 6-os kartont.”
Ezzel szemben a borítékban a 6-os kartonon kívül az az irat is benne lehetett, amely azt bizonyította, hogy Torgyán nem volt hajlandó jelenteni. Nem állítom, hogy így volt, mert nem tudom, hogy mi volt a Torgyánnak átadott borítékban. Ezt Ungváry sem tudja, de feltételezi, hogy csak a 6-os karton volt benne. És feltételezését tényként elfogadva kimondja az ítéletet:
„Antall politikai felelőssége letagadhatatlan. Amennyiben tudott arról, hogy Torgyánról milyen állambiztonsági iratok léteznek, akkor az ügynöknyilvántartás adatának kijátszása egyértelmű rosszindulatú zsarolás, amennyiben pedig erről nem tudott, akkor elképesztő politikai felelőtlenség és ostobaság, hogy a kérdést nem tisztázta kellő mélységben.”
Tehát Antall vagy „rosszindulatú zsaroló”, vagy „felelőtlen és ostoba” politikus. És mindezt a tények feltárására és közkinccsé tételére hivatott történész arra alapozza, hogy mekkorák voltak a borítékok!
Ungváry egyébként ugyanúgy tudja, mint a Mandiner lájkoló olvasói, hogy a zsarolás nem csak a büntetőjogban, hanem a közbeszédben is olyan kényszer vagy fenyegetés, aminek hatására a zsaroló arra késztet valakit, hogy az valamit tegyen, amit egyébként nem tenne, illetve ne tegyen, amit a kényszer vagy fenyegetés nélkül megtenne. Tudjuk, hogy Antall nem saját magától, hanem az FKGP elnökségének kifejezett kérésére adta át a borítékokat az elnökség valamennyi tagjának. Torgyán pedig – a többiekhez hasonlóan – nyilván tisztában volt a saját hajdani tevékenységével, tehát tudta, hogy nincs mitől tartania, nem érezhette fenyegetve magát, továbbra is azt tette, amit akart. Tehát bármi volt is Torgyán borítékjában, egyértelmű, hogy Antall nem „zsarolhatta” Torgyánt.
A Csurka-ügyre áttérve, Ungváry itt is megismétli a zsarolás-vádat, ezúttal nem csak Csurkára, hanem az egész csoportra vonatkozóan.
„A Kónya szerint nem zsaroló Antall egy frakcióülésen kijelenti, hogy az ellene szervezkedők között van ügynök, miközben rajta kívül senkinek semmilyen módja sincsen arra, hogy ezt az állítást ellenőrizze vagy cáfolja. Mi ez ha nem zsarolás?”
Már miért lenne zsarolás, ha Antall cáfolja az egyébként semmiképp sem kifejezetten „ellene szervezkedő”, de a frakció többségétől elhatárolódó nemzetpolitikai csoport önmeghatározását, miszerint közöttük nincs volt III/III-as? Antall kijelentésének erkölcsi megítélése nem attól függ, hogy az állítást tudja-e valaki ellenőrizni, hanem, hogy igaz volt-e a miniszterelnök állítása, vagy sem.
De a zsaroláson kívül Ungváry ezúttal „hatalommal való visszaéléssel” is megvádolja a néhai miniszterelnököt:
„Kónya maga is bevallja, hogy Antall tudta Csurkáról, hogy beszervezték. Homályban hagyja azonban, hogy honnan tudta ezt, de ebből az elszólásából is nyilvánvaló, hogy Antall igenis elolvasta az állambiztonsági iratokat. Még furcsább, hogy természetesnek tartja, hogy egy regnáló miniszterelnök egyfajta önkiszolgáló adatbankként használhatja az állambiztonság hálózati nyilvántartását. Ez egyértelműen kimeríti a hatalommal való visszaélés cselekményének kategóriáját.”
Tények helyett megint egy feltételezés, illetve egyszerre kettő! Abból, hogy „Antall tudta Csurkáról, hogy beszervezték”, Ungváry feltételezi, hogy „Antall igenis elolvasta az állambiztonsági iratokat.” Továbbá azt, hogy „önkiszolgáló adatbankként” használta az állambiztonság hálózati nyilvántartását. Miközben köztudomású, hogy Németh Miklós átadott Antallnak egy listát a hálózati nyilvántartásban szereplő közéleti emberekről. Antall akár innen is tudhatott Csurka érintettségéről.
Egyébként jellemző Antall hozzáállására, hogy a lista másolatát átadta Göncz Árpád köztársasági elnöknek. Ha a miniszterelnökben lett volna hajlam, hogy visszaéljen az ügynökökkel kapcsolatos információkkal, ezt bizonyosan nem teszi. Csurka ügynökmúltja egyébként már Antallnak a frakcióban tett megjegyzését megelőzően is szóbeszéd tárgya volt. Én magam például egy eszdéeszes képviselőtől valamikor 1990-ben hallottam róla. Amikor kételkedésemet fejeztem ki, az ellenzéki politikus Csurka fedőnevét is megjelölte.
Mindebből az következik, hogy Ungváry megalapozatlanul állította, hogy Antall „elolvasta az állambiztonsági iratokat”, valamint, hogy „önkiszolgáló adatbankként” használta az állambiztonság hálózati nyilvántartását, és ezzel kimerítette volna „a hatalommal való visszaélés kategóriáját”, továbbá azt is, hogy zsarolta volna „az ellene szervezkedőket”.
Egyébként Ungváry spekulációjának kiindulópontja is egy önkényes értelmezés. Én mindössze azt írtam, hogy Antall a frakcióülésen cáfolta a nemzetpolitikai csoport nyilatkozatát, miszerint nincs közöttük volt III/III-as, és Csurka ezt követően lapjában megírta beszervezése történetét. Ebből egy laikus levonhatja azt a következtetést, hogy Antall Csurka érintettségére célzott, de azt sem lehet kizárni, hogy a miniszterelnök a csoport más tagjáról (is) beszélt. Egy történész mindenesetre ennek alapján nem írhatja azt, hogy „Kónya maga is bevallja, hogy Antall tudta Csurkáról, hogy beszervezték”.
Úgy tűnik, Ungváry Krisztián történészektől szokatlan stílusára jellemző az is, hogy, ha valaki vitába száll vele, azt személyében is megtámadja. Ennek a vitának a kiinduló pontjánál (amikor a szerző Orbán Viktor és Szálasi között vont párhuzamot) így járt a három történész professzor, Szakály Sándor, Ujváry Gábor és Gerő András is. A személyeskedést én sem kerülhettem el.
„Amíg a diktatúra politikai felelőseit kellet Kónyának törvényjavaslatokkal üldöznie, addig (egyébként helyesen) fontosnak tartotta az ügyet. Abban a pillanatban amikor iratnyilvánosság és átvilágítás került volna terítékre mindent megtett azért, hogy ebből semmi se legyen.”
Tény, hogy az igazságtétel ügyét – beleértve a diktatúra áldozatainak rehabilitálását és kárpótlását is – az ügynök-kérdésnél előbbre valónak tartottam. Ugyanakkor az is tény, hogy az átvilágítási törvény meghozatalakor én voltam a belügyminiszter. Amikor pedig a parlament az alkotmánybíróság intenciói alapján azt is lehetővé tette, hogy az áldozatok megismerhessék a róluk gyűjtött adatokat és a kutatók hozzáférjenek az állambiztonsági iratokat, én voltam a nemzetbizottsági bizottságnak az elnöke. Annak a bizottságnak, amely támogatta az eszdéeszes Kuncze Gábor belügyminiszter által késve előterjesztett és igencsak gyengécske kormányjavaslathoz benyújtott nagyszámú képviselői módosító indítványt, köztük azokat, amelyek az iratok kutatására vonatkozó, enyhén szólva szűkkeblű kormányjavaslat által biztosított lehetőségeket jelentősen tágították.
A nézetkülönbségünk Ungváry Krisztiánnal valószínűleg abból is ered, hogy ő az ügynökkérdés aspektusából közelíti meg a rendszerváltás óta eltelt időszak történéseit, míg én belülről éltem át az eseményeket. Ungváry anélkül mond megfellebbezhetetlen ítéletet a politika szereplőiről, hogy ismerné e bonyolult kor összes tényezőjét, én viszont a szereplők jelentős részét, azt hiszem, elég jól megismertem, Antall Józsefet mindenképpen. Emlékeimet egyébként megírtam egy könyvben, amelyet jó szívvel ajánlok vitapartnerem figyelmébe.
Kedves Ungváry Krisztián! Ha a vita során személyében megbántottam, kérem, nézze el nekem. Higgye el, nem ez volt a célom, hanem Antall József emlékének a védelme. Ha kedve van őt jobban megismerni, forrásként az antalljozsef.igytortent.hu holnapot ajánlom. De ha erre a linkre kattintva megnézi ezt a tízperces videót, abból is megtudhatja, hogy milyen ember volt valójában a rendszerváltoztató miniszterelnök.