Pusztulj, Don José!

„Mért is ne lehetne mondjuk Antigoné néger nő egy rabszolgaültetvényen?” – e kérdést szegezte nekem valaki, miután hírét vettük, hogy a Teatro del Maggio Musicale Fiorentino színpadán George Bizet Carmen című operáját átírt fináléval mutatják be. A zavarba ejtő felvetés legalább annyira gondolatébresztő, mint amennyire provokatív.

Vegyük példának Antigonét: ő egyfelől azért nem lehet „néger” nő, mert Szophoklész az antik hellén hitvilág thébai mondaköréből választotta hősét, és ezt a kontextust nekünk, kései utódoknak illenék tiszteletben tartani; másfelől pedig azért nem, mert az emberi természet tértől és időtől függetlenül lényegileg változatlan: saját döntésünk, hogy jóra vagy rosszra törekedünk. Kreón úgy döntött, zsarnok lesz. Dölyfösségétől és hatalma korlátlanságának képzetétől vezérelve odáig ment, hogy kétségbe vonta az isteni törvény érvényességét. Antigoné ellenszegült a zsarnoknak, és az isteni törvény előírásainak engedelmeskedve eltemette fivérét. A holtak illő eltemetésének kötelessége ugyanúgy jelen van minden civilizált emberi közösségben, mint a bűnre való hajlam, a jó iránti törekvés és a szabadságvágy, vagy a zsarnokság gyűlölete.

Felesleges tehát Antigonét egy XIX. századi brazil kávéültetvényen megidézni, arra ott van az Isaura és A Kisasszony. A legkevésbé sem hiszek abban, hogy a klasszikusok úgy hozhatók közelebb a kortárs közönséghez, hogy korunk égető problémáira tekintettel átírják őket, vagy megváltoztatják a kontextust. Nem tudom tisztelni azokat az embereket, akikből hiányzik az intellektuális és a morális fegyelem; akiknek egész életét a korszellemmel szembeni engedelmesség teszi ki. Aki klasszikusokat olvas (néz, hallgat), erőltesse meg magát, váljék méltóvá arra, hogy megérthesse és befogadhassa őket!

Halálos kór ütötte fel a fejét Nyugaton: a renyheség. Korunk fiai és leányai elveszítették a civilizációnkba vetett hitüket – ha volt egyáltalán ilyen hitük –, és képtelenek ellenállni a haladó szellemiségű hamispróféták „evangéliumainak”. A nyugati civilizáció mai dekadenciájának oka sok más mellett abban rejlik, hogy a haladó szellem önjelölt lovagjai folyamatosan csak a bűneit sorolják.

hiszen ősatyáink, a sokat kárhoztatott fehér, halott férfiak, úgymond, leigáztak másokat, és ez az elnyomás tette gazdaggá a Nyugatot. Senki sem tagadhatja, hogy ebben van igazság, ám a bűntudat ájtatos hangadói elfeledkeznek arról, hogy minden civilizáció bűnben fogant: a hódítás és más népek leigázása nem kizárólag a nyugati emberek hajlama. A kínaiak is meghódítottak más népeket, még az afrikai törzsek – a „nemes vademberek” – is gyilkos háborúkat vívtak egymással (nem egyszer kiirtották egymást); summa summarum, ez az emberi természet árnyoldala; ha tetszik, ha nem, mindannyian hajlamosak vagyunk a bűnre.

A haladó szellem bürokratái a nemzedékek hosszú sorának erőfeszítéseként létrejött civilizációt és a történelem egészét korunk totális ellentéteként állítják be, és felhatalmazzák magukat – micsoda gőg Isten szerepében tetszelegni! –, hogy saját, véglegesnek gondolt kritériumaik alapján ítéltessék meg a múlt. Lehet-e csodálkozni ezek után, hogy az angolszász egyetemek politikailag hiperkorrekt tananyagán pallérozott elméjű ifjak – akiket arra tanítanak, hogy minden társadalmi megnyilvánulásban mutassák ki a nők, a szexuális kisebbségek és a különböző származásúak elnyomását – tagadják civilizációnk létjogosultságát, megvessék a nyugati emberek erényeit, ősatyáink hagyatékát pedig eltékozolják?

Érdemes lenne egyszer elgondolkodni azon, hogyan teszi tönkre a demokráciát és a diákság lelkivilágát a politikai korrektség dogmáit fejekbe plántáló felsőoktatás és az egész rendszer fölött bábáskodó értelmiség. A tananyag kiherélése és meghamisítása, attól tartva, hogy ne adj’ Isten elhangzik valami sértő, nem csiszolt, hanem sekélyes elméket, nem erényes, hanem hitvány polgárokat teremt.

Ami a Carmennel történt, ugyanúgy elválaszthatatlan a korunk emberét sújtó renyheségtől, mint napjaink szobordöntögető és képromboló indulataitól. Bizet egyetlen bűne, hogy a mi születésünk előtt jött a világra. Nem részesülhetett abban az evilági üdvözüléssel felérő földöntúli boldogságban, hogy a mi túlérzékeny és felvilágosult korunkban éljen, így aztán egyre-másra halmozta förtelmes vétkeit.

Ám a firenzei opera színpadán beteljesült a végítélet: Don José meglakolt, Carmen keze által veszett el!

Tökéletes korunk legkiválóbb elméi végre-valahára kitakarítják a múlt dohos-penészes kriptáit, hiszen akik a színpadon megöletnek egy asszonyt, nem nyugodhatnak békében: szigorúan el kell ítélni őket, szobraik osztályrésze legyen a nagyolvasztó, az arcvonásaikat őrző portrévásznakat fel kell szaggatni, csontjaikat ki kell rángatni nyughelyükről! Vagy csak át kell írni a műveiket... 

gyarmatosítottak, rabszolgákat tartottak, megvetették a demokratikus kormányzást; királyok, hercegek, grófok kegyeit keresték – nemritkán maguk is nemesi címet viseltek és ereikben királyi vér is csörgedezett –, vagy naplópók és burzsoák pénzén henyéltek. Mai tisztelőikre ügyet se vessünk, hiszen nőgyűlölők, erőszaktevők és rasszisták, akik egy sötét sarokban Kevin Spacey-filmeket néznek és szellemi sötétségben élik le nyomorult életüket, ahelyett, hogy végre-valahára kijönnének a barlangból a fényre!

Halkan kérdem, vajon van-e a különbség a nyugati progresszív értelmiség „a múltat végképp eltörölni” törekvésétől fűtött ügybuzgalma és az Iszlám Állam civilizációs örökséget pusztító képromboló dühe között? Vajon nem hasonló vagy ugyanolyan totalitárius törekvésekből – az elefántcsonttorony fojtogató magányában vagy a gyökértelen lét kilátástalanságában fogant elmeszüleményekből – fakad minden vallási és ideológiai téboly? 

Úgy vélem, az volna a legbölcsebb, ha az embereket és alkotásaikat olyanoknak fogadnánk el, amilyenek: hol bűnös, hol jóra törekvő esendő teremtményeknek és tökéletlen műveknek. Bizony, Don José leszúrja Carment, ám megbűnhődik érte, a nő holtteste felett zokog; amiképp kétezer évvel korábban az athéni színpadon Klütaimnésztra, a hűtlen asszony is meglakolt, amiért szeretőjével kitervelte a trójai háborúból hazatérő férjura, Agamemnón meggyilkolását. Vajon a közeljövőben átírják Aiszkhülosz Oreszteiáját?

Vagy ha a nő gyilkol férfit, az teljesen természetes, magától értetődő tett?