Pert indít a 444 ellen a Miniszterelnökség
Gulyás Gergely ragaszkodik a magánélet legszigorúbb védelméhez.
Sajnos immár halálos áldozattal is jár az egyre elvaduló amerikai kultúrharc: a jobboldal és a baloldal vetélkedését a két oldal szélsőségesei tömegbe hajtással, dulakodással vagy épp szobrok ledöntésével folytatják. Mi folyik most Amerikában az egykori polgárháború és annak déli főhőse, Lee tábornok megítélése körül?
Megérkezett hazánkba az amerikai kultúrharc egyik időről időre felbukkanó belügye, a 150 évvel ezelőtti polgárháború törésvonala, amiről itthon annyit tudunk, hogy az északiak Abraham Lincoln és Ulysses Grant vezetésével a rabszolgaság ellen küzdve legyőzték a rabszolgartó délieket.
A kérdéskör a charlottesville-i, erőszakba torkolló szélsőjobbos tüntetés kapcsán került elő itthon, aztán pár nap alatt a fehér felsőbbrendűség mai képviselőiről Lee tábornokra került a figyelem, aki a dél csapatok vezetője volt. Az ő New Orleans-i szobrának lebontása ugyanis az, ami ellen a szélsőjobbosok tiltakoztak Charlottesville-ben.
Valamiért ugyanis a 444 úgy érezte, fontos, hogy az amúgy is vállalhatatlan, amerikai szélsőjobboldali tüntetők helyett, akiknek nincs sok köze a magyar világhoz, a szimbolikus figurára, Lee tábornokra terelje a figyelmet, az Atlantic egy legendás cikkét összefoglalva, amelyben a „Lee-mítosz”-t próbálják dekonstruálni, rámutatva a tábornok gyengeségeire. (A Lee-kritikusok mindig ezzel a cikkel jönnek első körben, ha a kérdés előkerül.) Lee ugyanis sokak számára, főleg az amerikai Délen a keresztény hősiesség, hazaszeretet és odaadás mintája, klasszikus hős. A 444, úgy téve, mintha Lee-fanklub kialakulásának veszélye fenyegetne itthon, gyorsan megelőző csapást mérve homályosítja fel a magyarokat a tábornok személyéről, aki maga is csúnya, rabszolgatartó ültetvényes volt, családokat szakított szét, és még a háború után sem lépett fel a Washington Egyetemen a fekete diákok elleni atrocitások miatt a fehér hallgatókkal szemben az egyetem egyik vezetőjeként. Legalábbis a 444 és az Atlantic szerint. Kár, hogy a cikk egysíkú,tendenciózus, nem veszi figyelembe a körülményeket és tárgyi tévedések is akadnak benne.
Így döntöttek konföderációs szobrot a minap Amerikában
Lee és a rabszolgaság
Mit mondhatunk Lee tábornok rabszolgasághoz és rabszolgasághoz való viszonyáról? A Mandineren idézett, feleségéhez írt, 1856-os levelében elítéli azt mint gonosz intézményt, bár szükségesnek tartja, hogy civilizálódjanak a feketék. Úgy gondolja azonban, a Gondviselés jóvoltából a rabszolgaság meg fog szűnni. Ezzel együtt Lee a háború után úgy gondolta, nem szabadna még szavazati jogot adni a feketéknek (műveletlenségük okán).
Hogy bánt Lee a rabszolgákkal? 1857-ben örökölte meg apósától, George Washington Parke Custistől (az első elnök, George Washington közeli leszármazottjától) annak birtokát, 196 rabszolgával. Custis elrendelte a rabszolgák felszabadítását, ám mint arra a magyar származású Michael Korda rámutat vaskos Lee-életrajzában (Clouds of Glory): Custis akaratát szinte lehetetlen volt végrehajtani. Egyrészt a birtok rosszul volt menedzselve és nem viselte volna el a munkaerő hirtelen távozását, másrészt Virginia akkori törvényei szerint a felszabadított rabszolgáknak el kellett volna hagyniuk az államot, viszont a rabszolgák taníttatása, akár írás-olvasásra is, bűncselekménynek számított; magyarán a felszabadított rabszolgák földönfutóvá váltak volna.
Ennek ellenére Michael Felmann, Lee egyik életrajzírója szerint Lee támogatta feleségét és anyósát, amikor azok illegális iskolát hoztak létre a rabszolgák számára. Mivel a rabszolgák úgy gondolták, fel kellene őket szabadítani, Lee-nek pedig nem volt tapasztalata kétszáz rabszolga igazgatásában, valóban támadtak fegyelmezési problémái. Lee engedelmes katonanövendékekhez szokott, a rabszolgák pedig nem kiskatonák voltak. Így tényleg adódtak problémái az elszökő rabszolgákkal, és a birtok gazdasági válsága miatt valóban adott is el rabszolgákat, mindez azonban valószínűleg az adott körülmények között elkerülhetetlen volt. Nagy vita van a történészek közt arról, hogy Lee megostoroztatott-e három elszökő, de visszatért rabszolgát, közülük egy nőt esetleg személyesen, akiknek az ügyét érthető módon felkapta a rabszolgaellenes mozgalom. Erről a lapokban jelentek meg névtelen levelek, amelyeket azonban túlzónak tartanak Lee biográfusai. Amikor pedig az egyik rabszolga, Wesley Norris publikálta az emlékeit 1866-ban, nem ismételte meg ezt a gyanút. Az ügyben sosem fogunk világosan látni. Ami biztos, az az, hogy Lee végül 1862-ben felszabadította a Custis-rabszolgákat.
A polgárháború után
A 444-es Atlantic-cikk szerint Lee a háború után „vaskézzel irányította” a Washington Egyetemet, és „a hallgatók legkisebb kihágását is szigorúan büntette”. Így volt vagy sem, a diákok az egyetemen rajongtak Lee-ért, aki – az Atlantic állításával szöges ellentétben – fellépett a feketék elleni atrocitások elkövetői ellen. Michael Korda négy ilyen atrocitást sorol fel Lee-életrajzában, amelyeket Lee részletesen kivizsgáltatott, és megbüntette a felelősöket. Ráadásul a beszámolók szerint Lee éppenhogy nem ültette át a katonai akadémia fegyelmi szokásait a polgári egyetemre, ezügyben tehát a 444 teljes tévedésben van.
Annak ellenére, hogy Lee a fokozatos emancipációban hitt és személyesen nem fogadta el a teljes egyenlőséget ily hamar, Lee azt is megtette, hogy amikor a richmondi anglikán Szent Pál-templomban a fehér gyülekezetet sokkolva egy fekete megjelent és áldozáshoz járult, Lee felállt helyéről, csatlakozott a feketéhez és mellé térdelt. A háború után, mikor egyszer Oaklandba utazott meglátogatni egy ismerős családot, Cocke-ékat, étkezés közben belépett a helyiségbe Mrs. Cocke volt komornyikja, egy pár hete szabadságát elnyerő fekete, hogy elköszönjön. Lee, a jelenlévők nem kis meglepetésére és a szokásokkal ellentétben, megszakítva az étkezést felállt az asztaltól, kezet rázott az illetővel és a mennyek áldását kérte rá.
Kétségtelen, hogy Lee, sokakkal egyetemben, úgy gondolta, hogy a legjobb lenne, ha a feketéktől megszabadulna Virginia és az egész Egyesült Államok. Ez azonban már a 18. század vége óta elterjedt nézet volt Amerikában, s Libériával együttműködve részint meg is valósult. A feketék Afrikába való visszaküldése vagy máshová való áttelepítése a meglehetősen rasszista északon is igen népszerű gondolat volt, egyik fő támogatója pedig a polgárháborús elnök, Abraham Lincoln volt, aki sokáig nem gondolta azt, hogy a feketék egyenlőek lennének a fehérekkel.
Lincoln és a rabszolgaság
Lincoln meg is írta a New York Tribune-nek 1862 augusztusában, hogy nem a rabszolgák felszabadítása, hanem az ország egybentartása a célja,
Az 1863-as felszabadító rendelet azután született meg, hogy a londoni amerikai nagykövet, Charles Francis Adams figyelmeztette Lincolnt, hogy a nemzetközi támogatás elnyerése érdekében fontos lenne erkölcsi tőkét felhalmozni. A rendelet egyetlen rabszolgát sem szabadított fel, mivel a „lázadó” területekre vonatkozott, ahol azonban ekkoriban nem Lincoln volt az úr, sőt a rendelet szövegéből is kiderül, hogy az hadicélok érdekében hozott háborús intézkedésnek tekintendő (magyarán az erkölcsi tőke felhalmozása mellett a másik cél a zavarkeltés volt a déliek hátországában).
Lee-nek a háború elején Lincoln kormányzata felajánlotta az északi sereg vezetését, de ő megvárta, hogyan dönt szűkebb, számára elsődleges hazája, Virginia; s mikor a richmondi parlament kimondta az elszakadást, elutasította Lincolnék ajánlatát – annak ellenére, hogy nem szerette a déliek által védelmezett rabszolgaságot, s annak ellenére, hogy nem támogatta a déli államok elszakadását sem. Viszont úgy gondolta, tűzön-vízen át Virginiával, a hazájával kell tartania. Ha Lee igent mond Lincolnnak, most lehet, hogy örökölt rabszolgái ellenére az igaz ügy hősének tartanánk, a veszett ügy hőse helyett.
Hozzátehetjük, hogy az északiak vezérének, Ulysses Grant tábornoknak a felesége négy rabszolgát tartott a magáénak – az ügyben tulajdonjogi vitái voltak az apjával. Mindenesetre Julia Grant ragaszkodott azon álláspontjához, hogy a négy rabszolga egészen a felszabadító rendeletig hozzá tartozott, egyikük pedig azután is a szolgálatában maradt. Négy rabszolga nem kétszáz, de azért mit is mondhatnánk? Nehéz ügy a történelem.
Legyen kiengesztelődés: így emlékeztek a polgárháború végére Grant és Lee tábornokokkal 1915-ben
Amerika alapítása és a feketék
A rabszolgaság egyértelműen groteszk, elavult, vállalhatatlan intézmény a mából visszanézve, ám nem árt figyelembe venni a történelmi körülményeket sem. A rabszolgaságot az amerikai alkotmány nem tiltotta, sőt implicite engedélyezte, mivel szövetkező államok, a volt gyarmatok közül több eleve csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha a rabszolgaság marad. Ez tehát alapításkori kompromisszum volt – a rabszolgaság tagállami hatáskör maradt, s ezt még Lincoln is elismerte. A déli államoknak pedig Lincoln álláspontjával ellentétben volt joguk kilépni az Unióból – milyen nemzetközi vagy épp államszövetség az, amiből nem lehet kilépni? (Régi vita ez az amerikai történészek és jogászok között, bár szerintem a kilépésellenes álláspont nehezen védhető.)
Rabszolgaság gyakorlatilag az egész USA területén volt a 19. század elejéig, az északi tagállamokban azonban fokozatosan megszüntették azt, néhol csak 1830 körülre (kompenzálva a volt tulajdonosokat, stb.), pusztán harminc évvel a polgárháború előtt. Erre lehetőség lett volna délen is, polgárháború helyett.
Ez persze nem jelenti azt, hogy északon integrálták volna a feketéket, tekintve, hogy a feketeellenes rasszizmus ott ugyanúgy létezett, csak épp a rabszolgaság nem (illetve azért elvétve mégis: háromezer rabszolga maradt északon). Szegregációs törvények is Északon voltak először, és hiába volt hangos a rabszolgaság eltörlését követelő, abolicionista mozgalom, az északiak több mint 90 százalékát nem érdekelte az abolicionizmus.
Massachusetts és benne Boston, a rabszolgaság eltörléséért küzdők egyik központja például közvetlenül a polgárháború előtt törölt el pár szegregációs törvényt. Számos állam, például Illinois (ahol Lincoln felnőtt) pedig nemes egyerűséggel megtiltotta, hogy területén feketék telepedjenek le.
Az alapító atyák közül többeknek voltak rabszolgái, folyamatos a vita George Washington vagy épp a Függetlenségi Nyilatkozat szerzője, a harmadik elnök, Thomas Jefferson rabszolgasággal kapcsolatos attitűdjeiről. Mindkettő kritikus volt az intézménnyel szemben, de – eufemisztikusan fogalmazva – a körülmények rabjaiként kénytelenek voltak rabszolgákat tartani. A csoda inkább az Washington, Jefferson és Lee esetében is, hogy virginiai ültetvényesekként, a rabszolgaságot régóta elfogadó környezetben egyáltalán elgondolkodtak azon, hogy az intézmény emberellenes. Vagy ott vannak az olyan progresszív elnökök, mint Wodrow Wilson, aki egyértelműen rasszista volt és feketeellenes filmet is vetített a Fehér Házban. Le a szobraival?
A polgárháborúnak tehát nem csak a rabszolgaság volt az oka, hanem a Dél eltérő attitűdje, eltérő gazdasági érdekei is, és egyáltalán a kilépés lehetőségéről való eltérő álláspontok (kortárs párhuzam: kiléphetne-e Kalifornia az Egyesült Államokból? Ha Kaliforniának joga lenne kilépni, akkor a déli államoknak minden kétséget kizáróan joga volt). Történészi álláspontok (Richard N. Current) szerint a rabszolgaságot, ha nincs polgárháború, egy generáción belül eltörölték volna. És akkor nincsenek véres csaták, rengeteg halott, szétszakadt családok, valamint később sincs újra erőre kapó déli szegregáció (a vesztesek dacos csakazértis-attitűdjének megnyilvánulása), meg talán Ku-Klux-Klán sem.
Az egész polgárháborús kérdéskör, benne pedig különösen is Lee tábornok személyisége összetett, ellentmondásokkal teli kérdés; a kép egyáltalán nem fekete-fehér, rengeteg benne az érdekesség, az etikai dilemma, sorakoznak benne a valósággal kötött realista kompromisszumok és az idealista fellángolások.
Kettős mérce és egyoldalúság
A szoborbontás és főleg a felháborodott tömegek általi, durhami szobordöntés, annak megrugdosása, leköpködése nem éppen civilizált megoldás. Mi, magyarok például a kommunista szobrainkat múzeumba gyűjtöttük, ez lett a szoborpark. (Elnézést Lee-től, hogy a kommunistákkal emlegetem egy cikkben.) Ezt is rögtön a diktatúra összeomlása után.
Hogy is állunk a Horthy-szobrokkal, Hóman Bálint szobrával és másokéival? Miért toleráns a baloldal az 1919-es komcsi népbiztos Lukács György szobrával kapcsolatban? Mert filozófusként mégis letett valamit az asztalra? (Hogy mit, abba ne menjünk bele.)
És vajon mennyire mutatja az amerikai társadalom progresszív felének beszűkült doktrínerségét, hogy pusztán egy szempontot vesz figyelembe valakinek az életművéből, nevezetesen, hogy voltak-e rabszolgái és mit gondolt a rabszolgaságról? Nagy Imre moszkovita kommunista volt, ennek ellenére és ezzel együtt mártírhalála miatt mégis tagja a nemzeti panteonnak. Sorolhatnánk a példákat a magyar történelemből, amikor valaki annak ellenére tiszteletre méltó hős, hogy bőven bele lehet kötni az életművébe. Mert nem csak egyetlen szempontot érvényesítünk. Különösen furcsa azonban a baloldal egyoldalú megértési szándéka itthon is, külföldön is. Kádárt a lehetőségeihez mérten kellene megítélni ugye, Horthyt viszont abszolút mércék szerint. Che Guevara igaz ügyért küzdött, Hugo Chavezt és Evo Moralest meg kell érteni, Franco és Pinochet viszont tömeggyilkos diktátorok, ott nincs megértés, pedig ha egyetérteni nem is kell velük, az árnyaltabb megítélés még nekik is járhatna. És persze ott van most újra Lincoln és Grant, meg Lee.
Mint a „legjobb déli hagyományoknak” szentelt Abbeville Intézet egyik elemzésében olvasható: egy konföderációs szobrot sem szenteltek a fehér felsőbbrendűség ügyének. Azok az elesett katonákról, a dél leányairól, esetleg az államok elszakadási jogáról emlékeznek meg. Lehet persze ezt úgy interpretálni, hogy ezek csak fedőnevek, ami érthető is; de mégsem ugyanaz, mintha fehér felsőbbrendűségnek és a rabszolgaság ügyének állították volna őket.
Igaz persze, mint a 444 írja, hogy a katonazseninek tartott Lee követett el taktikai hibákat. Csökkenti ez a tekintélyét? Aligha. A hősök nem azért hősök, mert tökéletesek. Az északiak egyébként örülhetnek ezeknek a taktikai hibáknak, a polgárháború első időszakában ugyanis erősen a délieknek állt a zászló. Az északi sereg igencsak kiéhezett Lee taktikai hibáira, amelyek nélkül most lehet, hogy mást tanulnánk a történelemórákon. Persze az is lehet, hogy a Lee által olyannyira tisztelt Gondviselésnek épp Lincoln és a polgárháború volt az eszköze (habár a Gondviselés stílusától talán idegenek a véres megoldások).
Lee a háború után alávetette magát a szövetségi kormánynak, sőt kegyelemért folyamodott. Nem akarta tovább szítani a hangulatot. Mint Korda írja: nem pusztán déli, de valamiképp nemzeti hős is lett. Megjelent az arcképe egy harminc centes bélyegen, elneveztek róla egy atomtengeralattjárót és egy tanktípust. A Konföderáció többi vezetőjének nem lett ilyen mozgalmas utóélete. Nem hiszem, hogy mindez tévedés lett volna az amerikai posta és a hadsereg részéről. A megbékélés elősegítésére Lee személye volt a legalkalmasabb.
Lee tábornok és a rabszolgaság kipécézése ezzel együtt több okból is szerencsétlen. Hogy a feketék nem kedvelik, maximum eltűrik, elviselik a szobrát, az teljesen érthető. Nem kell Lee-t szeretni. Hogy a szélsőjobbosok tüntetnek érte, az a részükről tévedés. De éppen Lee volt a legbékülékenyebb a háború után, aki például a volt konföderációs elnököt, Jefferson Davist és más morgolódókat is csitítgatott. Lee bizonyára nem volt kedves és jóságos, az Atlantic címét idézve, hiszen magához is szigorú katonaember volt, aki sokat adott a pártatlanságra, személyes érzelmei háttérbe szorítására; de a kérdés nem Lee személyes stílusa. Lee tábornok sokat tett a megbékélésért, ellenezte a rabszolgaságot és az Unióból való kilépést – egykori ellenfelei által is igen nagyra tartott személyének tisztelete és szobrai éppen a megbékélést szolgálhatnák.