Visszatér, amin a karácsonyfa állt

Visszatér, amin a karácsonyfa állt

Milyen áldozat volt, a háború után, az a zongora.
Szüleim megszerezték. Egy olcsó bécsit. (Akkor:
egy vagyon…!) Emlékszem, nyaralásból hazatérve,
a lakás másként kongó hangjaira; és ahogy idegen
maradt minden, amit csinálnom „kellett”, sport,
nyelvek, zenetanulás. Rakodópályaudvarokon is
papírkötegeket szedtem össze, és ha egyik oldaluk
üres volt, elkezdtem regényeket írni rájuk, akár
a rakpart kikötőcölöpén ülve is, miközben a víz
állása emelkedni kezdett, ahelyett hogy érettségire
készültem volna. Hol vannak ma már ezek a készülődések!
De valóban, hol vannak? A zongora rakodófelületté
vált, és amikor feleségemmel kezdtük lakni a lakást,
ott állt a rádió, a lemezjátszó, könyvhalmok, munkák
kerültek a szőttessel letakart fekete lapra, és
decemberben – nagy karácsonyozók voltunk – a Fa
minden mást kiszorított. Zenefények villogtak csupán
zöldje mögül (a kis piros, zöld, kék, sárga körték
között), és a könnyű habüveg-madarak ezüstje csillámlott.
A gömbökben torzképünk látszott, és mintha az évek
múlásának hiteles ábrája lett volna ez. Egészen addig,
míg első igazi madarunk, egy veréb tojó ide nem került.
Sötétzöld estére gondolok vissza, tiltakozására, ahogy
az ezüst ijedelmeket látja, egy kifordult verébvilágot.
A mennyezetnek verte magát rémületében. Ez megpecsételte
a zongora sorsát is; évek óta nem játszottam rajta,
elajándékoztuk unokahugainknak. Madaraink száma gyarapodott:
különbözőképp szerencsétlen, megmentésre váró személyek
kerültek hozzánk, szárnyon vagy lábon, fiókaként vagy vakon,
és nemsokára kilencen lettünk, mi ketten és heten ők. Nem is
fért volna el a zongora, örültünk eltűntének. A dolgok ilyenkor
szoktak átváltozni; mintegy csodásan. A zene, fényvillogásával,
kihívás volt a madártorkoknak; és harsogtak. Egész délelőttök
teltek így, harsogtak heten, különféle szólamokban. És ez
megérlelt valamit. A karácsonyfa helyett, igaz, ágakból font
utánzat áll csak előszobánkban, ahol nem ijeszti barátainkat:
de amin a karácsonyfa állt, vagy legalább valami hasonló,
visszakerült hozzánk. Az első villanyhangszer, mely nem foglal
nagy helyet, és nekik valami fantasztikusan szól. Ülnek
vállamon, fejemen, rászállnak karomra, ahogy egy kis Chopint
játszom, vagy Herbie Hancockot, Chick Coreát vagy Beethovent.
Ők heten képviselik a tökéletességet. Én vagyok a kapkodó
ember, aki azért, ha jól súgnak neki, megtalálja, késlekedve,
a… mit is talál meg? Azt nem mondhatnám, hogy „a megoldást”.
Csak épp visszatéríti, bőséggel, ami egykor a karácsonyfa alatt állt.