Nekem van egy szörnyű félelmem, hogy a háború addig folytatódik, amíg az ukránok el nem fogynak – Kassai Lajos a Mandinernek

Ahogy a megszólalásait böngésztem, az volt az érzésem, hogy szeret interjút adni. Így van?

Igen. Nem vagyok sem sértett ember, sem bosszankodó, jól érzem magam a bőrömben. Van egy határozott elképzelésem az életről: ha abból élek, amit szeretek, és azzal élek, akit szeretek, akkor a lényeg rendben van. Mivel nálam mindkettő megvan, derű hatja át az életemet. 

Mindig így gondolta?

Gyerekkorom óta a magyar kultúra, a ló és az íjászat utáni vágy hajtott, és ez a lovasíjászatban kiteljesedett. A belső identitásom és a nemzeti kultúránk egymásra talált, ennek a násznak köszönhető a lovasíjászat is. Amikor a tűzoltót megkérdezik, mi a különbség a nagybőgő meg a hegedű között, egyből rávágja, hogy a nagybőgő tovább ég. Én ugyanilyen vagyok: ha megnézi a velem készült beszélgetéseket, láthatja, hogy a lovasíjászat mindent átitat. Számomra ez a harci művészet egy befelé vezető önismereti út: minden lövéssel kicsit közelebb tud kerülni magához az ember. Amikor pedig elkezdtem terjeszteni a lovasíjászatot, akkor megismertem a világot. A belső és a külső tapasztalatokból idővel összerakódott egyfajta látásmód.

Mi ennek a lényege?

Rengeteg helyen megfordultam a világban – már meg sem tudom mondani, hányszor jártam Kínában, az arab világban, az Egyesült Államokban, Oroszországban. Mivel távolról tudok ránézni a saját hazámra, annál pontosabban látom az értékeinket és a hiányosságainkat. 

 Én itt otthon vagyok, az az identitás, ami bennem van, és az a kulturális és történelmi környezet, ahová születtem, harmóniában van egymással.

Ha ennyit utazik, biztosan foglalkoztatja, ami a körülöttünk lévő világban zajlik. Hogyan látja, tényleg felbolydulóban van a világrend?

Kétpólusú világrendbe születtem, amely aztán idővel egypólusúvá vált. Azt látom, hogy fogyóban vannak a nyersanyagok, ez pedig hisztérikus állapotot vált ki. Egyszerű folyamatról van szó: mindenki próbálja begyűjteni a nyersanyagot és az energiát ahhoz, hogy életben maradjon. A kínaiak ébredtek fel először, elképesztő időt, pénzt és energiát fektettek az iparukba és Afrika felvásárlásába, ők elég jól állnak. Az USA el van látva nyersanyaggal, Oroszország szintén. Európát látom lemaradásban, mintha nem ismerték volna fel idejében, mi a tét, és ellenkezőleg reagáltak bizonyos folyamatokra. Ha csak egy példát veszünk, az elektromos autók esetét. Nem kell nagy ész ahhoz, hogy tudjuk, az elektromos autóhoz áramra van szükség. Vagyis erőművekre van szükség. Ha vannak erőműveim, így van elektromos áram, akkor töltőhálózatot kell kiépítenem. Amikor van energia, és van töltőhálózat, akkor szabadítom rá a közlekedésre az elektromos autót. A németek gyakorlatilag lebontották az atomerőműveiket, és felszámolták a nehéziparukat. Egyszerre akarnak elektromos járműveket meg hadiipart. A hadiiparhoz pedig kohászatra van szükség. Amikor a német kormány dönt az elektromos járművek irányába való elmozdulásról, 120 millió eurót ad fejlesztési célokra. Ezzel párhuzamosan Kína 3 milliárd dollárt ad elektromos autók fejlesztésére. Nagyjából azt láthatjuk, hogy már a startpisztoly eldörrenésekor eldőlt a verseny. Annak, hogy egy ennyire kiélezett helyzetben ki kapcsol gyorsabban, óriási jelentősége lesz, mert vagy nyersanyaghoz, vagy energiához nem fog hozzájutni, vagy egyikhez sem.

Az lenne Kína titka, hogy gyorsabb volt?

A másik dolog, hogy a nyugati civilizáció individualista, szemben a kollektivista Kínával. Amíg Európában az én számít, addig náluk a mi. Teljesen másképp vannak bekötve, és másképp működnek. Kínában ott van a 996-ként emlegetett számsor, amely azt jelenti, hogy kilenctől kilencig dolgoznak a hét hat napján. Ez rettenetes erő, gyakorlatilag képes felemészteni a világot.

Térjünk vissza Európára. Robert Habeck, az előző német kormány zöldpárti gazdasági minisztere, amikor arról kérdezték, miért zárja be az atomerőműveket, és nem tart-e attól, hogy ebből nagy probléma lesz, azt mondta, tudja, milyen nehézséget okoznak, és hogy az autógyárak tönkre fognak menni, de ők egy új Németországot akarnak, amelyre majd száz év múlva büszkék lesznek. Ön szerint miért hoz valaki racionális helyett ideológiai döntést?

Európában létezik egy kultúrrasszista szemlélet, amely abból fakad, hogy az európaiak leigázták, szétrabolták, gátlástalanul gyarmatosították a világot. Járok Dél-Afrikába, Malajziába is, arrafelé, ahol brit gyarmatok voltak, nem szívesen emlékeznek vissza erre, és ugyanez a helyzet Kínával is. Kínát innen nem is nagyon lehet megérteni. Az éhhalál szélén volt az ópiumháború miatt, és amikor az éhhalál szélén áll egy társadalom, akkor azt mondják az emberek, hogy mindegy, merre, csak menjünk valamerre. Később aztán jött Mao Ce-tung, aki rátalált a Szovjetunióra anélkül, hogy tudta volna, mi az a kommunizmus. Azt mondták, ez egy kivezető út. Nem arról volt szó tehát, hogy fellobbant a láng a szívükben a kommunizmus iránt, hanem elkeserítő állapotban volt az ország. Az egész világ röhögött rajtuk, hogy kanalakból meg fazekakból kohót építenek, és mindenféle őrültségeket csinálnak, mert nem értenek hozzá. Egy dolgot tudtak, hogy nem akarnak éhen dögleni. A kommunista jelző pedig rajtuk maradt, Kínát ma kommunista országként tartják számon.

Egy biztos, hogy nem demokratikus. És a kapitalizmus, amely ott van, kommunistának sem mondható.

Én azt mondom rá, hogy kínai. A kínai génekben pedig benne van, hogy amikor a centrális hatalom szétesett, az halálhoz és pusztuláshoz vezetett. Amikor királyságokra zuhantak szét, acsarkodás volt, aztán mindig jött egy karizmatikus vezető, aki összerántotta az országot, és Kína újra nagy birodalom lett. Akkor is ez történt.

Mire számít, hosszú távon fognak még fejlődni, erre kell készülni?

Kína a kollektivista magatartásban látta a nyomorúságából kivezető utat. A kínai emberek szorgalmasak, be tudják áldozni az egész életüket, beleértve a magánéletüket is, hogy ezt a fajta fejlettségi szintet el tudják érni. 1978-ban Kína GDP-je Ugandáéval volt azonos, csak hogy értsük. A hetvenes években még tömegek haltak éhen. Innét indultak. De ezek a hatalmas ugrások, ezek a nagy fejlődések idővel mindig falba ütköznek. Ilyen az ember, és ilyen a természet, ahogy valamit elérünk, beleütközünk egy falba. Talán a jólét az egyik legnagyobb problémája az embernek, el­veszíti azokat a képességeket, amelyek az életben maradáshoz kellenek. Minden kontinensnek megvan a problémája. Nem gondolom, hogy a Kínában zajló elképesztő ipari forradalom felhőtlen lenne, és ne néznének előbb-utóbb szembe problémákkal.

És mi lesz az ideológiavezérelt Európával?

Ha zöldtársadalmat akar, akkor le kell mondani egy halom dologról. Lehet az cél, hogy itt zöld lesz minden, én el tudom fogadni, csak akkor le kell bontani az atomerőműveket. És nem ehhez vagyunk hozzászokva, hanem a kényelemhez. Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy rendelünk, és postán megjön minden. Az elkényeztetett, magas civilizációs szinten élő társadalom nem biztos, hogy el fogja fogadni ezt a fajta váltást. Nem fog lemondani az elektromos áramról. Majd azt mondják neki, hogy nem fogsz világítani vagy nem fogsz közlekedni? Vagy mégis mit?

Említette, hogy Oroszországba is gyakran jár. Milyen benyomásokat szerez? 

Európa és Oroszország össze van veszejtve nagyon durván.

Ön szerint ez visszafordítható?

Nézze, az ember nem racionális lény. Érzelmi lények vagyunk. Ha visszagondol a rendszer­változásra, amikor az oroszok hazatakarodtak innét, gyakorlatilag minden kapcsolatot felszámoltunk. Szerintem a KGST-t meg kellett volna tartani. Nekünk már voltak kereskedelmi kapcsolataink, például a nagykőrösi konzervgyár az oroszoknak termelt. Rengeteg jól működő dolog volt, és ezeket a jól működő rendszereket meg kellett volna tartani. De az indulat olyan elsöprő volt, hogy egy csöpp racionalitás nem volt ezekben a döntésekben.

Most is ez van?

Sok olyan döntést látok, amely mögött indulatok vannak, vagy ködös elképzelések, nem a hideg logika. Az, hogy most Kína barátságban van Oroszországgal, nem más, mint pillanatnyi érdek. Holnap majd másokkal fog haverkodni attól függően, hogy az érdekei mit kívánnak, vagy milyen a vezetői karaktere. A világ vezetői is változnak, egész más karakterek jelentek meg, mint amilyenek az utóbbi évtizedeket jellemezték. Az én szellemi képességeimet fölülmúlja, hogy megjósoljam, hogyan alakulnak ezek a dolgok, 

 És azok nem szoktak bennünket jobb irányba elvinni, belepöröghetünk akár egy háborúba is.

Azt olvastam, hogy Kína az egyik ország, ahol a legnépszerűbb a lovasíjászat. Ez vajon miért van?

Nekünk a lovasíjászat nem csak egy sport, mint egy amerikainak vagy egy franciának. Nekünk az identitásunk, a történelmünk. Ez adja az erőt. Most azt látom Kínában, hogy a tiltottból a tűrtbe ment át a hagyomány; korábban mindenféle hagyományt irtottak. Tartottam egy előadást Kínában, ami nagyjából arról szólt, hogy ha nem látnám a ferde szemüket, azt hinném, valamilyen európai nagyvárosban vagyok. Baseballsapkában járnak, Stetson-kalapban és westerncsizmában lovagolnak, de hol van Kína, a kínai kultúra? Évezredes kultúrájuk van, vegyék elő a ruhájukat, az íjaikat, és nézzék meg, hogy milyen nyergeik voltak, vannak-e még olyan lovak, amilyeneken az őseik lovagoltak. Mellbevágó beszéd volt, a teremben síri csend lett, amikor ezt elmondtam. Majd egyszer csak valaki félénken elkezdett tapsolni, és felálltak az emberek, állva tapsoltak.

Mi kell ahhoz, hogy valaki ebben a sportban sikeres legyen?

Arra, hogy valaki valamiben nagyon jó legyen, születni kell. A tehetség mellett sokan a szorgalmat hangsúlyozzák, de az is egyfajta tehetség. Aki ezekkel rendelkezik, az szép eredményeket tud elérni. A lovasíjászatban két út van, az egyik a befelé vezető út, hiszen minden lövéssel egy kicsit közelebb tudok kerülni önmagamhoz, a másik a külvilág felé vezető út. A lóval való kapcsolat a külvilággal való kapcsolatom szimbóluma. Az, hogy én a lóra társként vagy eszközként tekintek, már eldől aszerint, hogyan nyúlok hozzá, hogyan kezelem azt a lovat, hogy bánok azzal az élőlénnyel. Egyszerre kell tökéletes harmóniában lenni az engem körülvevő világgal és önmagammal. Minden ember számára ez a kihívás. Vagy önmagammal vesztem el a kapcsolatot, vagy a külvilággal. Nekünk törekednünk kell arra, hogy mind önmagunkkal, mind a külvilággal szoros kapcsolatban legyünk. Hiába feszítem az íjat és célzok a céltáblára, ha elvesztem a kapcsolatot a lóval, és kibillenek a ritmusból; ugyanígy hiába követem tökéletesen a ló ritmusát, vagyok teljes egyensúlyban vele, ha elvesztem a kapcsolatot a céllal. Nem az lesz tehát a világ legjobb lovasíjásza, aki nagyon jó íjász, hanem az, aki ezt a két dolgot egyidejűleg képes végrehajtani, egyszerre tud a lóval kapcsolatot teremteni és figyelni a célra.

Ez tényleg úgy hangzik, mint egy harcművészet. És a régi háborúk meghatározó fegyverneme volt az íjászat. Most, hogy újra háborús korba léptünk, amiről eddig csak a nagyszüleink elmeséléséből volt fogalmunk, az ember sok mindenre máshogy tekint. Gondolkodott már azon, hogy mi lehetett a régiek fejében, amikor az ön fegyvernemével sorra gyilkolták le az ellenfelet?

Akkor nyilván nem volt ebben ennyi filozófia. A másik elpusztítása volt a cél, méghozzá könyörtelen elpusztítása. Mai fejjel megdöbbentő a brutalitása annak az inváziónak, amely során a mongolok végigsöpörtek a Kárpát-medencén. Kutyát, macskát, lovat, tehenet, mindent megöltek, nem csak az asszonyokat, a gyerekeket; mindent elpusztítottak, látjuk a feltárt csontokból. A békeidőkben biztos megvoltak a lovasíjászat mesterei, de ne próbáljuk cukormázzal bevonni a háborút, nem szeretem, mert borzalmas 
dolog.

Az utóbbi nyolcvan évben kivételes életet éltünk, Magyarországnak utoljára 1956-ban volt része fegyveres harcban, Európa nagy része 1945 óta nem találkozott ilyennel. Elszoktunk a gondolattól, vagy mindig ott van az emberben? Ön szerint visszatérhet a háború Európa más részeire?

Állítólag készítettek egy felmérést Németországban, hogy hányan vennének részt egy katonai konfliktusban, tizenöt százalék mondott igent. Meggyőződésem, hogy nagyon alacsony azoknak az embereknek az aránya, akik hazában gondolkodnak, és abban, hogy valahogy megvédjék ezt a hazát.

Ez azt jelenti, hogy egy konfliktusban nem tudnánk magunkat megvédeni?

Hát hogy tudnánk! Alkalmatlanok vagyunk rá. Nézze, én még voltam katona. Az én nemzedékemnek futott egy program, amely úgy nézett ki, hogy katonaság, nősülés, gyerek. 23 éves koromban katonaviselt, nős, gyermekes családapa voltam. Így nőttünk fel. Minden fiú tudta, hogy katona lesz, készült is rá. Aztán amikor jött a katonaság, láttuk, hogy erre persze nem lehet felkészülni, de valahogy végigmentünk rajta mindannyian.

Önnek milyen élmény volt?

Nem akarok nosztalgiázni, de mindenki katona volt, ami azt jelenti, hogy a putriból érkező cigány, aki ott látott életében először angol vécét, és a főorvos fia együtt volt. Összetereltek bennünket, és ezek között az összeterelt emberek között barátságok alakultak ki. Mindegy volt, hogy ki fia-borja, akik együtt húzták fel a surranót, azok egy közösséget alkottak. Kiszakítottak bennünket a komfortzónánkból: mindenki azt ette, amit elé raktak, azt tette, amit mondtak, akkor ment haza, amikor hazaengedték. Megismertünk olyan élethelyzeteket, amilyeneket különben nem ismertünk volna meg. A fiatalok büntetésként fogták fel, és úgy is bántak velünk, mintha egyfajta büntetésben lennénk. Én a terhelő fizikai feladatokat nagyjából végre is tudtam hajtani, de volt, aki ott erősödött meg. Volt, aki a mama főztjéhez volt hozzászokva, és nem evett három napig, de aztán megevett mindent, amit kapott. Ebben az élethelyzetben megismertük az embert. Láttuk, milyen az, amikor valakinek korlátlan a hatalma – ki az, aki visszaél vele, ki az, aki a szenvedést, amit okoztak nekünk, vissza akarja majd adni azoknak a szerencsétleneknek, akik nem is tehettek róla. Láttuk az embert lecsupaszítva, sokat tanultunk az egészből.

Európa újra fegyverkezik. Lehet, hogy visszatérünk ebbe az irányba?

A háborúhoz két dolog kell: szándék és indulat. Sokan csak fegyverekben gondolkodnak, de ha nincs meg a szándék, és nincs meg az indulat, az a háború nem fog menni.

A németek tehát nem fognak újra a Don-kanyar felé masírozni? Lát szándékot?

Szándékot igen, a politikusokban, és látok indulatot is. De az a katonában kell hogy legyen. 

a szándékban meg az indulatban. Nagy hősöknek látom az ukránokat, elképesztő szándék és elképesztő indulat van bennük egy teljesen aránytalan küzdelemben. És ott halnak meg a fronton. Megemelem a kalapomat előttük.

Győzhetnek?

Nem. Az oroszokat nem lehet legyőzni. Ez matek, az ukránok el fognak fogyni. A szívem szakad meg értük.

Akkor miért nem tudnak megállapodni? Miért nincs béke? És miért gondolja azt Európa, hogy a végtelenségig finanszírozza az egészet?

Nem tudom. Nem látom azokat a mozgatórugókat, amelyek a húsdarálót működtetik. A háború egy szenvedésolimpia: ki bírja tovább? Hogy nincs áram, nincs fűtés. Ki tud többet szenvedni? Ki az, aki a legtovább hajlandó fegyvert fogni? A nagy emberáldozattal járó háborúkban rendszerint azok győznek, akik hosszabb ideig képesek elviselni a szenvedést. A szlávok nagyon jók ebben. Ezeket a szenvedésolimpiákat mindig az oroszok nyerték meg – akár Napóleon ment nekik, akár Hitler. „Sztálingrádban” van egy lovasíjászpálya, amikor ott jártam, láttam, áll egy szobor a Mamajev kurgan nevű magaslaton, ahol ma is ég az örökmécses, díszőrség van, és elképesztő mennyiségű virág. Nekik nem múlt még el a második világháború.

A németekről gondolkoznak így? 

Ők nem felejtették el, hogy „Európa” megtámadta őket. És most is az a hangulat van Oroszországban, hogy Európa megtámadta őket. Tehát nem állunk jól. Nem áll jól Európa és Oroszország, és egyre rosszabb a helyzet. Ahhoz, hogy egy picit megértsük a világot, és döntéseket tudjunk hozni, empátiára van szükség. Bele kell élnünk magunkat egy kínai bőrébe és egy oroszéba. Az nem megy, hogy mi itt, Európában, az európai észjárással és identitással határozunk meg mindenkit. Egy kollektivista meg egy individualista társadalom között egetverő különbségek vannak. Értékbeli különbségek. Ezt látni kell. Ahogy fontos lenne meglátni azt is, hogyan gondolkodik az adott nép, hogyan áll a háborúhoz, és hogyan áll a békéhez.

Hogyan áll hozzá egy orosz, akivel ott találkozott?

Ezt tudomásul kell venni. És biztos vagyok benne, hogy nem is fognak leállni.

Mi pedig azt mondjuk, hogy majd a szankciók hatnak.

A szankciók fájnak, de hogy térdre kényszerítsenek egy országot, azt kétlem. Hiába szankcionáljuk mi, ha Kínán keresztül, az Egyesült Arab Emírségeken keresztül és más forrásból beszerzi, ami kell neki. Megállította Észak-Koreát a szankció? Megállította Iránt a szankció? Tudunk olyan szankcióról, amely bármiféle szándékától el tudta volna téríteni Iránt vagy Észak-Koreát? Én nem látok ilyet. Fájdalmat tudunk okozni, nem kis fájdalmat, de nem akkorát, hogy a szándékuktól eltérítsük őket. A másik dolog, amit érdemes figyelembe venni, hogy mennyit árt a szankció annak, aki alkalmazza. A mérlegnek két serpenyője van.

Ha az európaiak azt gondolják, hogy nem engedhetik őket győzni, az oroszok fejében pedig az van, hogy akkor van vége a háborúnak, ha ők győznek, akkor ötven év múlva is folytatódik a harc?

Nekem van egy szörnyű félelmem, hogy addig folytatódik, amíg az ukránok el nem fogynak.

Világháborúig is fajulhat a dolog?

Olyan területekre evezünk már, ahol nem vagyok kompetens. Amit tudok, hogy Isztambulban már volt egy megállapodás, szerintem mindenki jól járt volna vele.

Nyitókép: Mandiner/Földházi Árpád