Ft
Ft
24°C
14°C
Akták
AKTA
Háború Ukrajnában AKTA
Választás 2024 AKTA
Háború Izraelben AKTA
Lengyel választás AKTA
Egymillió Találkozás Napja AKTA
Foci Eb 2024 AKTA
Olimpia 2024 AKTA
Amerikai elnökválasztás 2024 AKTA
Árvíz 2024 AKTA
Magyar Péter botrányai AKTA
Vagyonnyilatkozatok 2025 AKTA
Pénzügyi beszámolók AKTA
Tusványos 2025 Előfizetés
09. 17.
szerda
A Viszkis: miért szeretjük a törvényen kívülieket?
2017. december 28. 12:10
A Viszkis népszerűsége kapcsán nem árt elgondolkodni azon, miért is van mindnyájunkban bizonyos fokú megértés a törvényen kívüliek iránt. Miért történhetett meg, hogy annak idején egy fél ország szurkolt a viszkis rablónak? Betyártipológia következik, filmtörténettel vegyítve.
2017. december 28. 12:10
2017 kasszasikerének az Ambrus Attila életét feldolgozó Viszkis című film bizonyult, amelyre már a második hétvégén több mint 145 ezren voltak kíváncsiak. A Viszkis népszerűsége kapcsán nem árt elgondolkodni azon, miért is van mindnyájunkban, vagy legalábbis majdnem mindnyájunkban bizonyos fokú megértés a törvényen kívüliek iránt. Miért történhetett meg, hogy annak idején egy fél ország szurkolt a viszkis rablónak? És miért szeretik a rendezők filmvászonra vinni a törvényen kívülieket?
A filmművészet, éppúgy, mint az irodalom, vonzódik a törvényen kívüliekhez. Az igazságtevő „nemeslelkű bandita” alakját, bizonyos népi előzményekből merítve, a romantika teremtette meg. A történettudomány pedig megalkotta a „társadalmi bandita” fogalmát, akinek tevékenysége a magukat elnyomottnak érző társadalmi csoportok ellenérzéseit fejezi ki a fennálló renddel szemben. A mozi buzgón merített mindkét hagyományból. Emellett voltak olyan időszakok és területek, amikor és ahol a banditák akár politikai szerepet is játszhattak.
Miért népszerűek a zsiványok?
„A betyár romantikus alakja sokféleképpen él az emberek emlékezetében. Délceg, cifraszűrbe bújtatott paraszthős. A nép barátja, aki elveszi a gazdagok pénzét, és szétosztja a szegények között. Esetleg éppen ellenkező formában: erdőbe húzódott zsivány, aki rabol, fosztogat, gyújtogat, és a gyilkosságtól sem riad vissza. Melyikben van hát az igazság?” – írja Antall József a Betyárvilág Magyarországon című 1966-os tanulmányában, amely az akkori betyárfilmes produkció, Jancsó Miklós Szegénylegényekje apropóján jelent meg az Élet és Tudományban, megvilágítva a cselekmény történelmi hátterét.
Antall válaszol is a maga által feltett kérdésre: az igazság egyik képben sincs, és mégis „mindegyikben”. A zsiványok, betyárok, haramiák (e három alapvetően külön kategória!), s a legkevésbé sem pozitív kicsengésű útonállók között éppúgy akadtak szadista gyilkosok, mint pusztán létfenntartás miatt a bűnözői szubkultúrába süllyedt egyének. Némelyik rabló igyekezett minél kevesebbet ártani emberéletben. Voltak, akiknek kezét nem mocskolta vér. Az ilyenek neve egy idő után elszakadt a valós személytől, és tetteik toposzként éltek a nép ajkán.
A másik út, amikor a magaskultúra „bomlástermékeként”, az ügyesen megírt vásári ponyvakönyvek révén csordogált vissza a rabló kiszínezett emlékezete a nép körébe. Tudjuk, hogy a legtöbb zsiványmesét másod- és harmadvonalbeli írók írták, saját fantáziájukat hozzáadva a „hős” tetteihez. A ponyvák megtermékenyítették a nép képzeletét, a rablók alakja ötvöződött mesebeli figurákkal, vagy magukba olvasztották akár valós személyek kitalált történeteit, és kibogozhatatlanná vált, hogy ki vett át mit, és honnan. Nem egy zsiványvezér a válságos történelmi időszakban komoly politikai-katonai szerepet vitt, mint a nápolyi Michele Pezza 1799-ben, a mexikói Juan Cortina 1848-ban, vagy ugyanezen időben Rózsa Sándor.
A nemeslelkű bandita meséje
A bűnözés az ókortól kezdve létezik, és ugyanettől az időtől kezdve akadnak mesék, mondák úgynevezett jó rablókról, akik nem kegyetlenségből, hanem valamely helyi zsarnok önkényeskedése miatt kényszerülnek a zsiványlétre. Az igazságtevő rabló és az igazságos király alakját ugyanaz a népi vágy hívta életre. Az igazságos király fent, a nemeslelkű zsivány a társadalmi ranglétra túlsó felén, lent őrködik a morális világrend fölött. Ha a morális világrend fent csorbát szenved, a népnek nem marad más választása, mint hogy lentről várja a védelmet.
Minden zsivány valahol Robin Hood zöld köpönyegéből bújt elő. Az angol balladák hőse megihletett számos regényt, filmet és rajzfilmet. Sir Walter Scott, az idősebb Alexandre Dumas és Mándy Iván egyaránt szenteltek regényt a sherwoodi erdő kapitányának, aki az újabb és újabb feldolgozásokban mindinkább elszakadt a balladákban megismert Robin Hood-képtől.
Robin Hood alakja és kalandjai sokat változtak az idők során: előbb szerelmest kapott, Lady Marian személyében, majd összekapcsolták személyét Oroszlánszívű Richárd királlyal. A legtöbb filmalkotás átvette a népszerű elképzelést, hogy Robin a szászok védelmezője, és kvázi nemzeti hősként állították be.
A legtöbb kritika a Robin-történetekben az egyházat éri: a falánk papok, pénzéhes apátok és intrikus apáca főnökasszonyok visszatérő elemei a Robin-balladáknak. A rabló halálát is egy zárdafőnöknő okozta, mert szándékosan eret vágott rajta, és hagyta elvérezni. Robin hadnagya, Little John bosszúból fel akarta gyújtani a kolostort, de a haldokló Robin kérte barátját, hogy kegyelmezzen meg az apácáknak, még a gyilkos zárdafőnöknőnek is. Az amerikai filmesek érthetően kerülték az egyházkritikát, mert tartottak a cenzúrától, amely az 1970-es évekig megkeserítette a rendezők és forgatókönyvírók életét. Éppen elég volt az, hogy az 1950-es évek Amerikájában, a mccarthyzmus csúcspontján kritizálták a legismertebb Robin Hood-filmet, a gyerekek körében népszerű, Errol Flynn főszereplésével készült Robin Hood kalandjait, mondván, az rossz példát mutat a serdülőknek.
A német kultúrakörben a leghíresebb zsivány Rinaldo Rinaldini, aki immár 219 éve hozza a frászt a gazdagokra és elnyomókra. Az itáliai zsivány figuráját Goethe sógora, Christian August Vulpius teremtette meg. Vulpius művét a 18. század egyik leghíresebb itáliai zsiványának, Angelo Ducának, azaz Angiolillónak az élete ihlette. A német ponyvakönyv, amely az akkoriban divatosan hosszú címe szerint a „legszebb és leghíresebb rablóvezér élettörténetének, csodás kalandjainak, merész tetteinek és halálának” elmesélését ígérte, első kiadásától kezdve népszerű volt Magyarországon is. Csak idő kérdése volt, hogy a mozgókép is felfedezze a női szívek megdobbantóját, a szegények védelmezőjét, a hű cimborát, aki sokáig hányódik bűn és erény között, míg végül Rinaldini korzikai szabadságharcosként, a francia elnyomók elleni küzdelemben találja meg életcélját.
A szabadságharcos bandita meséje
A nép vágya az elnyomás lerázására egy új mítosz, a szabadságharcos bandita mítoszának forrása lett. Latin-Amerikában, különösen Mexikóban, Itáliában és a Balkán-félszigeten a zsiványok bizonyos időszakokban a politikai küzdelmek aktív résztvevői. A Balkánon nem is oly könnyű elválasztani a bandita és gerilla fogalmát, hiszen a balkáni szegénylegény – a görög kleftisz, a szerb csetnik, a dalmát uszkók, a román hajduk, a bolgár komitácsi – kicsit mindegyik volt. A betyárok, akik nemzetiszín szalagot tűztek kalapjukra, akasztófavirágból hőssé nemesedtek, mint a mexikói Juan Cortina.
Cortina életét több mexikói film feldolgozta. Mivel az amerikaiak ellen folytatott partizánküzdelmet, az amerikai történetírás véreskezű haramiaként emlékezik rá. Szerencsére készült már olyan amerikai film a mexikói Rózsa Sándorról, amely nem ilyen elfogult. Az Egy bátor ember című amerikai-spanyol-mexikói filmdráma az amerikai történelem egy idehaza ismeretlen epizódját, az amerikai hadsereg ír dezertőrjeiből megalakult Szent Patrik (San Patricio)-hadosztály történetét dolgozza fel. Az ír katonák egy része John Riley vezetésével elhagyja a hadsereget. A dezertőrök csatlakoznak Cortinához. A háború utoléri az ír dezertőröket: a mexikói kormány amnesztiát ajánl Cortinának, ha fegyvereseivel csatlakozik a mexikói hadsereghez, a közös ellenség, az amerikai haderő ellen. Az írek kénytelenek a mexikói hadsereg kötelékében, bár önálló különítményként harcolni volt bajtársaik ellen. Cortina és Riley kapcsolatát megterheli, hogy mindketten ugyanabba a nőbe szerelmesek. A bandita azonban nemes gesztussal hajlandó lemondani Marta kezéről.
Magyarországon Rózsa Sándor vált hasonló szabadságharcos banditává, aki 1848-ban amnesztia ígéretében pusztai legényekből 150 fős szabadcsapatot állított föl a Délvidéken a szerb felkelők ellen. A Szinetár Miklós által rendezett nevezetes Rózsa Sándor-sorozat nem dolgozta fel az alföldi betyár életének ezt a rövid, ám véres szakaszát. Nem lett volna tanulság nélküli. Miként válik Rózsa elbizakodottá a frissen jött amnesztia hatására, hogyan csúszik ki kezéből a parancsolás, és emberei miként válnak a békés szerb és román lakosság fosztogatóivá olyannyira, hogy a kormánynak fel kell oszlatnia a szabadcsapatot. (A szerb felkelőknek sem kellett kegyetlenségért a szomszédba menniük, ahogyan arról a történeti emlékezet tudósít. Rózsa csapata ellenfélként éppen illet hozzájuk!) Egy ilyen ábrázolás jelentősen árnyalhatta volna az Oszter Sándor által makulátlanként megjelenített zsivány személyiségfejlődését, és az 1848-as történetmesélést is talán kiszabadította volna a Kádár-kor ’48-as tárgyú történelmi filmjeit jellemző melankolikus pátoszból.
A konzervatív bandita meséje
A dél-itáliai banditák is kvázi nemzeti hőssé váltak a filmvásznon. Dél-Itáliában a konzervatív rend védelmezői lettek, akaratukon kívül, ám logikusan, tekintve, hogy a banditavilág alkonyát jelentő olasz egység a liberális Szárd-Piemonti Királyság vezetésével valósult meg.
Dél-Itáliában a lakosság jelentős részének egyetlen bevételi forrását a megélhetési bűnözés, vagyis a banditizmus jelentette. A nápolyi hatalom hallgatólagosan eltűrte a banditák létét, mivel az állam nem tudott mit kezdeni a távoli, fejletlen területeken élő lakossággal, amely amúgy is saját földesurához és papjához volt elsősorban hűséges. A Bourbon-dinasztia először 1799-ben használta fel a banditákat saját védelmében, amikor a franciák megszállták Nápolyt, és a király Szicíliába menekült. Ám a kormányzat a francia megszállók ellen a néphez fordult, a parasztsághoz, amely a királyhoz és egyházhoz hű – és a nép egyetlen aktív fegyverforgató részéhez, a banditákhoz, akiknek tevékenységét a belső, világtól elzárt területeken hallgatólagosan meg kellett tűrni. Az 1860-as években a paraszti lakosság jelentős része nem fogadta el az Olasz Királyság létét, és visszavárta a „saját” uralkodót, a száműzött nápolyi királyt.
A paraszti zendülések hatékony támogatást kaptak a banditáktól, akiknek sorait a 100 ezer fős nápolyi hadsereg egy fillér nélkül szélnek eresztett katonái töltötték fel. Ezt a világot idézi fel a La chiamorono…briganti! című film, amely a két leghíresebb banditának, Carmine Croccónak és Ninco Nancónak állít emléket. Ha egyszer valaki venné a bátorságot, hogy Rózsa Sándor 48-as tetteiről filmet forgasson, mintának ezt a filmet ajánlanám! Minden pátosz nélkül, ám méltányosan mutatja be a szembenálló feleket, alaposan megvilágítva a társadalmi, politikai és társadalomtörténeti hátteret.
A film bemutatja, hogy a banditák, még ha szerintük jó ügyet védelmeztek is, végső soron a polgári rend, a magántulajdon ellen küzdöttek, s ezért
sorsuk a bukás. Az öreg zsandár, akit Franco Nero alakít, némileg megértően szemléli a hegyekbe menekülő parasztokat, akik nem kívánnak együttműködni az „idegen” állammal. Ahogyan egyikük keserűen megfogalmazza a zsandárnak: „vagy emigrálunk, vagy banditák leszünk”. Persze, sokan választották az emigrálást is, mint egy másik film hőse, Don Corleone.
A 19. század végi Európában a betyárvilág lassan megszűnt. A közlekedés fejlődése, a városiasodás és iparosodás, a folyószabályozások, mocsárlecsapolások, a független élethez kapcsolódó foglalkozások és életformák – pákászok, halászok, szénégetők, pásztorok – lassú megszűnése, amely a betyárok segítőinek utánpótlását biztosította, fokozatosan kihúzta a talajt a zsiványvilág alól. Így a zsiványok az életből átmentek a moziba, és ott folytatták tetteiket.
Jó lett volna, ha a zsírleszívás egy kis felelősségérzet-feltöltéssel is járt volna
Nem tudom, hogy ebben az országban mikor mászkáltak utoljára politikusok nyilvános rendezvényen fegyverrel az oldalukon.
Haza és haladás – 200 éves a reformkor
Kereken két évszázada, 1825. szeptember 11-én – közel másfél évtizeddel a megelőzőt követően – hívta össze újfent I. Ferenc király az országgyűlést Pozsonyban, amely elindította hazánk legnagyobb társadalmi átalakulását.
Aki Palesztinát védi, Izraelt védi
A Macron-párti francia európai képviselő szerint Palesztina nemzetközi elismerése és Izrael léte nem lehet alku tárgya. Csak a kétállami megoldás jöhet szóba, ez Európa érdeke is.
Néhány szó a fideszességemről
Noha írtam róla számtalanszor, és nincs olyan momentuma, amelyik ne lenne ismert, mostanában mégis többször gondoltam rá, hogy írni kéne róla.
Rég került már ennyire kedvező helyzetbe Magyarország: példátlanul erős szövetséget kötött Orbán Viktor
„Közösen teremtünk rendet a káoszban” – mondta az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének ügyvivője.
Károly királyt vetik be a britek, hogy meggyőzze Trumpot Ukrajnáról
A britek kiterítik a vörös szőnyeget az amerikai elnöknek. Keir Stamer tanácsadói ugyanis abban bíznak, hogy Károly király tud úgy hatni az elnökre, ahogy az európai politikusok nem.
Menczer Tamás mindenkit emlékeztetett a Tisza botrányos tervére: Magyar Péterék súlyos adóemelésre készülnek
A Tisza Párt akár 33 százalékra is emelheti a magyar emberek adóját.
Összesen 108 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Dénia
2017. december 29. 08:28
Biztos, hogy volt a viszkis története körül egy ilyen betyár-romantika, de szerintem nem a törvényen kívülieket szeretjük úgy általában, hanem konkrétan a viszkis története volt szórakoztató.
Válasz erre
2
1
hátakkor
2017. december 29. 01:03
Nem szurkolt a fél orszàg. A szarhàzik szerepeltek.
Válasz erre
2
1
Megtalálta
2017. december 28. 22:10
Hát kérem szépen, nézőpont kérdése.
Mitológiai-elemzéses okoskodás: Nem lehet, hogy a nép akkor tartja zsarnokinak a rendszert, ha isteníti a törvényszegőket? Ami ugye, manapság nem jellemző, ellentétben a békésrencerváltás évtizedével?
Válasz erre
6
0
Ditur
2017. december 28. 19:55
Nem az emberek, hanem a média csinált belőle sztárt. Ha jól emlékszem Juszt László volt aki többször emlegette valamiféle rejtett szimpátiával, majd ránk, emberekre fogták, hogy úgy szeretjük, mint valami modern Rózsa Sándort. Most kellene szereznünk Őt, mert képes volt abbahagyni a régi életét...
Válasz erre
4
0