Ma a tradíció melletti kiállás az abszolút lázadás.
Ma lázadni annyit tesz, mint totális mértékben megfelelni a multinacionális cégek propagandájának és a nyugati világot az elmúlt 60 évben teljesen markában tartó kulturális diktatúrának. Nézem a hippit, a jogegyenlőségért küzdőt, a Pride-on felvonulót, a migránsok és hátrányos helyzetűek mellett bátran kiálló, felszegett állú aktivistát és nevetnem kell.
Ezek az emberek azt hiszik, hogy ők a régi értelemben vett, tényleges lázadók.
Egy gondolatuk és megnyilatkozásuk sincs, ami ne a fősodorhoz tartozna, amit egy-egy reklámkampányban ne sütött volna el a Coca-Cola vagy az Apple.
Nevetek, de egyúttal szomorú is ez. Ezekkel az emberekkel elhitették, hogy lázadni norma, a lázadás szükséges a becsontosodott szabályokkal szemben, miközben annyi eredetiséget hagytak meg nekik, ami egy átlagos, hollywoodi romkomban található.
A körúton belüli, sálas, ironikusan lepusztult kocsmákban az egyetlen elfogadható agendát fújó „értelmiségi” figurája annyira elkoptatott, hogy már-már leírni is modoros, ugyanakkor attól is röhejes, hogy igaz. Úgy fagytak bele saját manírjaikba, mint Johnny Depp Sparrow kapitány figurájába.
A '60-as és '70-es években, amikor az utolsó, elkeseredett ostromot indították, hogy tönkretegyék a világ természetes rendjét, legalább akadt némi megtermékenyítő erő a lázadásban. Szó se róla, ettől még ugyanolyan undorító volt, mint a mai, de jól tudjuk, hogy a szubjektív mérce nem minőségi mérce. Ami az ízlésünknek elviselhetetlen, az nem feltétlenül igénytelen.
Az akkori lázadás bizonyos aspektusai nem voltak teljesen elkoptatottak és eredetiség is volt bennük – ha másban nem, legalább a művészetükben.
De mégis mi maradt ebből mára? Átvert, lefolyó arcú, egykor nagy nemzedéknek hívott személyek, akik majdnem lettek valakik és az ő rajongói rétegük. Ahol minden elv és érv addig releváns, amíg felhasználható az éppen esedékes lázadás mellett.
Nézzünk szembe a tényekkel.
Egy vásárlási utalvány a hozzád legközelebb eső plázába. A korsó sör a kezedben, mikor az asztalodhoz ülsz a többiekkel, megváltani a világot.
A modern világ szétverte az értékeket, és az egyik legnagyobb hazugságával megalkotta őfelsége ellenzékét, a konformista minimumot, a lázadó aktivisták körét. Na most, amit nem értek, hogy aki igazán lázadni akar, hogy nem veszi észre az ellentmondást? Azt, hogy a Biblia bármelyik passzusában vagy Evola egy tetszőleges idézetében több lázadás rejlik, mint John Lennonban és az européer újbaloldal követeléseiben összesen?
Mi lehetne korunkban annál nagyobb lázadás, mintsem valaki a rendet keresse és a felbomlással szemben határozza meg önmagát? Ma a tradíció melletti kiállás az abszolút lázadás.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
December 6-a körül még midig nagy kérdés, hogy ki áll nyerésre: a szegényeket és gyermekeket gyámolító püspök vagy a mitikus lény, akit megannyi névvel illetnek a világ különböző országaiban.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Az elemző az Indexnek nyilatkozott.
Ki volt ez a vértanú, Szent Luca, akit egyesek félnek, míg mások dicsőítenek? Ennek jártunk utána!
