Az elfuserált(?) lázadás éve

„Szóval magasra szaladtak a szemöldökök, amikor Orbán Viktor tavaly év végén meghirdette, hogy a lázadás éve következik. Mondjuk az tény, hogy – ha nekünk nem is – a miniszterelnöknek volt oka bizakodásra: az amerikai választások és a Brexit valóban új világrend képét vetítették előre, a lendületet viszont megtörték a francia választások (és a szélsőjobb kudarca), és Angela Merkel is őrzi még állásait (bár épp hátrálni látszik, például bevándorlási kérdésekben), de az persze tény, hogy az a jobbos fordulat, amely Európán végigsöpör (Ausztria sem úszta meg), Orbánék berendezkedésének kedvez. De felhőtlen örömre nincs oka Orbán Viktornak sem.

Mert ugyan lázadozott a kormány, menekült-kérdésben például, és határon belül igyekezett eladni a nagy szabadságharc eszméjét, de maradjunk annyiban, hogy Brüsszelt pont nem nagyon hatja meg a magyar hiszti, ráadásul Magyarország továbbra is ki van szolgáltatva az uniós pénzcsapoknak, mondjon erről bármit a miniszterelnök. Vagyis lényegében előre nem mozdultunk egy tapodtat sem, és nem is fékeztünk meg senkit. A lázadás elmaradt. Ami valójában jó hír. De azért még ne bontsunk pezsgőt. A helyzet ugyanis az, hogy a lázadás éve idehaza is elmaradt, és ha valamikor, akkor most nagyon fontos, hogy ennek az okait megértsük és eltegyük jövőre.

Szóval idén január elsején ott tartottunk, hogy a miniszterelnök lázadást hirdetett, de a magyar társadalom épp leült. 2016-ban felívelt és kifulladt két, társadalmi szempontból meglehetősen fontos mozgalom, egy az egészségügy (Sándor Mária gyakorlatilag egyszemélyes harca) és egy az oktatás (Tanítanék, kezdetben rengeteg támogató, majd egyre fogyatkozó tömeg) területén. Ráadásul súlyos csapást mértek a sajtószabadságra is a Népszabadság bezárásával, de az ebből fakadó felháborodás is meglehetősen hamar elhalt, és minden ment tovább a maga útján.

2016 ugyanis arról szólt, hogy az akkorra már jócskán kifáradt és kivéreztetett társadalom egy nem túl széles rétege (jellemzően a fővárosi értelmiség) kivonult időnként az utcára, dühödten követelte, hogy »Orbán takarodj!«, majd hazament, és amikor Orbán nem ment sehova, akkor rálegyintett a felbuzdulásokra, és hagyta az egészet. A kormány meg persze kényelmesen hátradőlt, és még csak nagy erőfeszítéseket sem kellett tennie, a tömeg önmagát szalámizta le, ami a létező legkényelmesebb forgatókönyv volt nekik – nekünk pedig elég szomorú tapasztalat.

Ezek alapján pedig talán joggal féltünk attól, hogy mit hoz majd 2017. Sejtettük, hogy ez lesz az az év, amikor még a választások előtt, hasonló, kivárásos technikával igyekszik lenyomni a torkunkon néhány kellemetlen változást a kormány, még épp időben ahhoz, hogy minden indulat elcsituljon, mire elérkezünk a kampányidőszak kezdetéhez. És nem is tévedtünk.”