A disznófejű nagyúr és a dívák

„Szánalmas annak hangoztatása, hogy nai­vak voltak és jóhiszeműek. Tényleg valaki beveszi, hogy a XX. század végén és a XXI. században egy ifjú hölgy annyira naiv legyen, hogy ne tudja, mi vár rá, ha nem egy irodába, nem egy vendéglőbe, nem a szálloda halljába, hanem egyenesen a hotelszobába vagy egy magánlakásra invitálja őt egy férfi, akin esetleg a karrierje múlhat? Megtisztelnének a művésznők, ha nem néznének annyira hülyének bennünket, hogy elhiggyük ezeket a tündérmeséket. Hogy is szól a névtelen szerző limerickje? »Egy kis hölgy a Trent partján, lent, / jól tudta, hogy az mit jelent, / ha így szólnak: „Drága, / meghívnám egy teára.” / Jól tudta, mit jelent – de ment.«

Mentek bizony. És most ők tetszelegnek a lázadásra buzdító áldozat szerepében. A szexuális zaklatás erkölcstelen és ocsmány dolog, és nagyon helyes, ha a szatírok elnyerik méltó büntetésüket, a kiközösítést, indokolt esetben a szabadságvesztést. De a leleplező-igazságosztó mozgalom akkor volna hiteles, ha a valódi és erkölcsös áldozatok állnának az élére, nem pedig azok, akik a kávéház helyett a szállodaszobában kortyoltak bele a teába, és pénzért meg hírnévért cserébe vakargatták a disznófejű nagyúr lapockáját.”