Katalónia nem példa

Nem kéne elolvadnunk a gyönyörtől a katalán törekvések láttán. 

A turisták helyett migránsokat követelő barcelonai vezetés épp egy szélsőbaloldali államcsínyt hajt végre Madriddal szemben, és ezt a tényt a rendőri brutalitás keltette együttérzés sem feledtetheti el velünk.

A jogállamisághoz való ragaszkodás egyik oldalon sem bizonyult erősebbnek az indulatoknál. Ahogy Madrid nem vetette meg az erőszakot, Barcelona sem tartózkodott a nyíltan alkotmányellenes referendum megtartásától és a választási csalástól.

Egy biztos: senkinek nem használtak a történtek, sem a spanyoloknak, sem a katalánoknak – de más függetlenedni vágyó népeknek sem, akiknek nem az a legfőbb fájdalmuk, hogy nem GDP-arányosan részesülnek az állami költségvetésből, hanem sokkal égetőbb problémákkal néznek szembe.

A szeparatisták harcára sokan hazánkban is bizakodva tekintenek, arra számítva, hogy Katalónia esetleges elszakadása „precedenst teremt” majd és előmozdíthatja a határon túli magyarok önrendelkezésének ügyét. Eszerint, ha – ad absurdum – Madrid elismerné Katalónia függetlenségét, Bukarestben is a fejükhöz kapnának a román kollegák és sietve megadnák Székelyföldnek az autonómiát.

Érezzük, mennyire irreális ez az elképzelés?

A román nacionalisták éppen azzal érvelnek a székelyek jogos autonómiaigénye ellen, hogy az csak ugródeszka lenne a függetlenséghez. Az integritásukat féltve őrző nemzetállamok vezetői nem fognak ijedtükben „még kér a nép, most adjatok neki”-alapon megenyhülni. Ellenkezőleg: azt fogják gondolni, hogy a kisebbségeknek evés közben jön meg az étvágya: lám a katalán autonómia (az eddigi pozitív példa) is elszakadási kísérletbe torkollott.

A székely autonómia ügyét csak hátráltatja a két kérdés összemosása.

Spanyolország megosztottságán és a baloldali populizmus felelőtlenségén nincs mit ünnepelnünk.