Nekem a reformáció...
A dombot jelenti az alsószuhai templom körül. A tanári parcellát a sárospataki temetőben. Az irtózatosan hosszú debreceni közlekedési lámpákat.
Egy hajdani balatonszárszói istentiszteletet, aminek végén egy pillanatra valóban megnyílt a templom fedele (előtte kikaptunk fociban az evangélikusoktól). Cs. Szabó Lászlót, Tisza Istvánt, Marosszentimrét és az áldás előtti pillanatnyi csendet. Az öreg kollégiumok zömök, falusias klasszicizmusát. A Református Élet megsárgult rotációs papírját jelenti. Az elveszett pápai Édent sóhajtó mondatokat nagyanyám szájából.
Ún. esperesi hanglejtést jelent, a szószék irányából, amely rádióhullámhoz hasonlóan hömpölyög, néha falzettbe csap át, de megnyugtatóan és rendíthetetlenül tart a végkifejlet felé, kései bizonyítékaként egy-egy rég elporladt teológiai retorika-tanárnak.
A csepeli templomot jelenti, amelyet Ybl Miklós unokaöccse tervezett és szegény gyári munkások pénzéből meg Weiss Manfréd adományából épült.
Ezt a teljesen valószínűtlen nyelvet jelenti, amin beszélünk. Ahogy az abaújvári templom mögül, a kerítésen ágaskodva az ember lenéz a Hernád völgyére, meg Kassára, és hátrafordulva, a hegy mögött ott van Gönc, a furán félbemaradt felvidéki várossá alakulásával, még hátrébb meg ott terül el Vizsoly, akkor nagyjából összeáll, hogy ez nem történhetett másképp.
Azt a száznegyvenhárom lépést jelenti a genfi emlékmű előtt.
A mondatot az úrvacsora után, hogy „így éltek vele a reformátorok, hitvalló őseink”.
És onnantól lehet tudni, hogy minden rendben van: a bűneink nemcsak eltöröltettek, de többet már egyedül sem vagyunk a világban, álljunk akármennyit a Piac és a Szent Anna utca sarkán az esőben. Benne vagyunk valamiben, amiért mások az életüket adták, vitatkoztak, szenvedtek, petícióztak, betűt szedtek és adakoztak: nekünk már csak el kell kapni a buszt, hogy odaérjünk vasárnap tízre.
Nem érünk oda.