Populista demagógia és a közép fanatizmusa

„Felesleges tovább kutatni az átalakulás vagy átmenet történelmét. Végül ugyanis a népre való bármilyen hivatkozás, legyen az a nemzet vagy az osztály, elfogadhatatlanná vált, és nem csak eretnekké, de potenciálisan bűncselekménnyé. A most uralkodó doktrína, ami belemerevedett egy arrogáns és pedáns ortodoxiába, a következőképp foglalható össze: a népek és osztályok – igazából általában véve minden emberi közösség vagy egyesület – nem rendelkezik semmiféle szuverenitással vagy benső legitimációval. Ezek nem lehetnek az emberi cselekvés keretei. Az egyedül elfogadható emberi valóság, az egyetlen, ami igényt tarthat kétségbevonhatatlan jogokra, egyrészt az egyén, másrészt pedig az emberiség; a kettő között, szigorúan értelmezve, semmi figyelemre méltó nincs. Ez a doktrína különféle területeken egyszerre érvényes: gazdasági szempontból ellenzi a protekcionizmus minden formáját; politikai szempontból ellene van a nemzeti szuverenitás minden formájának; morális szempontból pedig minden olyan köztes közösséget ellenez, amely ellentmond az egyén és az emberiség jogainak. Ez nyilvánvalóan vallásos doktrína, mivel ami foglalkoztatja, az az Egészhez vagy a »világhoz« való viszonyunk. Ez a doktrína rendezni szándékozik mindegyikünk kapcsolatát az Egészhez azáltal, hogy azt tanítja, hogy cselekedjünk a »világban«, illetve azáltal, hogy a »globalizáció« (gyakran aszketikus) gyakorlata révén próbál nevelni. 

A globalizáció mozgalma lenyűgöző hatalmával és következetességével a demokráciának és folyamatos terjesztésének jelszava mögé bújva terjeszkedik. Amint a mostani politikai dráma kibontakozik, láthatóvá válik, hogy a demokrácia mind eredeti jelentését illetően, mind formájában feltételezte, hogy a nép dönt a kormányzat módja felől. A görög demokrácia a démoszon alapult – más szavakkal a város tagjainak egy csoportján, akik nem voltak »megkülönböztetve«. Kétségtelen, hogy az ilyen demokrácia kettészakadt a sokak és a kevesek érdekei mentén. Athén nagyságának a titka Arisztotelész szerint az volt, hogy az »emberek vezetőinek« egy olyan csoportja vezette, akik, bár az arisztokrácia tagjai voltak, mégis az emberek érdekeit védték és pártatlanul kormányozták a várost. A modern demokráciában (és itt durván egyszerűsítek) a nép jelentése megváltozott. A nép többé nem a város egy részét jelenti. Hanem magával a várossal együtt tűnik fel, minden polgárral vagy, mint valaki megjegyezte ennek a mozgalom kezdeteinél, általában véve a polgárral. A népet összemosódik a várossal, vagy a város a néppel: ezt hívjuk nemzetnek. 

Persze bizonyára teljesen másképp is magyarázhatnánk a modern demokratikus tapasztalatot, de számomra úgy tűnik, a fent vázoltakat nehéz cáfolni. A polgári és politikai egyenlőség megvalósítása, magyarán az emancipáció, tisztelve a Ancien Régime-t alkotó, különféle rendeket é osztályokat, elválaszthatatlan az új politikai testtől, a szuverén nemzettől. A papság és az arisztokrácia nemzetközi, nemzetek feletti rendek voltak. A polgári és politikai egyenlőség megkívánja minden alkotórész fúzióját egy homogén testbe, az egyesült népbe, ami követelheti magának a politikai nevet, melynek neve: nemzet. A homogenizációs nyomás, az egyén és a nemzet közti minden köztes szint lerombolása talán Franciaországban nyilvánvalóbb volt, mint máshol, de a folyamat mindenhol azonos volt. Ez elválaszthatatlan a modern társadalmak demokratikus mozgalmától. Röviden: a modern demokratikus mozgalom elválaszthatatlan a nemzeti mozgalomtól.”

Pierre Manent az egyik legismertebb, kortárs francia politikai gondolkodó, aki klasszikus liberális és euroszkeptikus eszméket vall. A Commentarie folyóirat egyik alapítója.Munkáiban gyakran foglalkozik a nemzet és demokrácia kérdésköreivel.