A republikánusok nem fogják beengedni a női mosdóba az új demokrata transz képviselőt
Nancy Mace képviselő már be is nyújtott egy javaslatot, hogy kizárja a biológiai férfiakat a női mosdóból.
A hadseregben való szolgálat nem jogok kérdése, hanem a hatékonyságé. A transzneműek olyan mentális problémákkal küzdenek, amelyeket nem lenne jó hadseregekbe importálni. A transzneműek problémái elsősorban nem abból fakadnak, hogy a társadalom kirekesztené őket, a nemváltó műtét pedig nem oldja meg mentális bajaikat.
Kitenné a seregből a transzneműeket Donald Trump – a hír a már szokásosnak mondható figyelmet váltotta ki nem csak a tengeren túli, de a hazai közvéleményből is. Nyilván itthon nem az amerikai hadsereg az érdekes, hanem egyszerűen csak a transzneműek képbe kerülése miatt kapta fel a fejét a hírfogyasztó publikum. Itt ugyanis máris a transzneműek kirekesztéséről lenne szó, ha jól értem.
A probléma két részre osztható: a seregre konkrétan, illetve a transz-kérdésre általában. A hadsereg és a jogvédők közti ütközés a kérdésben azért érdekes, mert a két fél máshonnan közelít: a jogvédők jogokat abszolutizálnak és azokat akarják érvényesíteni mindenáron; a hadsereg meg gyakorlati oldalról közelít és a hatékonyságra helyezi a hangsúlyt – vagy legalábbis arra kellene neki helyeznie.
Ezért tartjuk ugyanis mi is és az amerikaiak is. A hatékonyság fontos része a fizikai állóképesség, valamint az együttműködés – magyarán a bajtársiasság. A nők, a melegek és a transzneműek felvétele a történelmileg férfiakból álló hadseregekbe nem arról szól, hogy utálják-e a seregben őket, hanem hogy a jelenlétük hátráltatja-e vagy sem a bajtársiasságot, és így a sereg ütőképességét.
A nők jelenléte a hadseregben itthon elfogadott dolog, Amerikában még vannak viták róla. Például Kingsley Browne tíz éve megjelent könyve (Co-ed Combat) szerint nők és férfiak fizikuma és pszichikuma annyira különbözik, hogy a nőknek nem szabadna szolgálnia a seregben. Ez a vita a gender-ügyek klasszikus kérdésköreire vezet vissza, nem is részletezném. A gyakorlatibb kérdés ugyanis a férfi-női érzelmi dinamika kérdése: a tapasztalatok szerint (én is tudok ilyen esetekről a magyar katonaság életéből) a nők megbonthatják a férfiak közötti bajtársiasságot azzal, hogy szerelmek szövődnek, bomlanak fel, illetve hogy velük szemben mindig feltámad a férfiak részéről az udvariasság igénye, a csatában pedig nem biztos hogy jó, ha előre engedjük a nőket az ajtóban – magyarán a női katona nem egy bajtárs a sok közül, hanem külön bánásmódban van része.
Ezt genderistáink nyilván az „elavult” udvariassági formák eltörlésével oldanák meg, de ez nem fog menni.
A melegek jelenlétével ugyanez a probléma: a plusz érzelmi töltet lehetősége, valamint ugye a fürdőszoba-használat kérdése. A transzokkal kapcsolatban úgyszintén fennállnak mindezek a gyakorlati problémák, csak a fürdőszoba-használat kérdése még cifrább, s felmerül még egy kérdés:
Persze ha a transzneműek álláspontját, miszerint ők rossz testbe születtek, súlyos pszichikai problémának nevezzük, akkor rögtön intoleráns, értetlenkedő, tudománytalan, érzéketlen seggfejnek fogunk minősülni, de ezt könnyedén lesöpörhetjük a vállunkról. Nem a transzok ellen, hanem pontosan értük aggódunk ugyanis.
„Nem pszichikai probléma, csak másmilyen” – kommentelte valaki egy vitához, amikor felvetettem a kérdést. Mondhatja-e valaki, hogy ő rossz testbe született? A hétköznapi józan ész rögtön elkezd gyanakodni, de a józan ész manapság nem számít tudományosnak. Feltehetnénk a kérdést: ha joggal állíthatja valaki, hogy rossz testbe született (aminek egyetlen, s ellenőrizhetetlen alapja a saját érzelme, érzése), akkor a magukat Napóleonnak vagy Jézusnak (hogy durvábbat ne mondjak) képzelőket is ki kell engedni a pszichiátriáról: Ugyanis joguk lehetne akár ehhez is, és amit ők éreznek, azt el kellene fogadni.
Vagy ahogy Heidl György írta: „Eddig lepleztem, titkoltam, féltem kimondani, de most, a magam és sorstársaim kirekesztettségét látva nem halogathatom tovább a coming out-ot. Igen, vállalom: transzkorú vagyok. Olykor sokkal fiatalabb vagyok a testemnél, máskor viszont sokkal öregebb, s csak ritkán vagyunk egykorúak. Kimondtam. Így már könnyebb. Mostantól ezt kéretik elfogadni, elismerni és tolerálni. Legyen vége a meg nem értettségből adódó folyamatos hátrányos megkülönböztetésnek!”
Annál azonban, hogy ilyen retorikus (ámbár igaznak igaz) viccelődéssel elintézzük a témát, súlyosabb dologról van szó, és a transzneműek is többet érdemelnek.
A transzság (tudom, transznemű és transzszexuális nem ugyanaz, sok az árnyalat, de apró distinkciókra most nincs hely) advokátorai nagy vitában állnak a feministákkal (a főáramű feminizmusokkal). A feministák nem fogadják el, hogy lehetséges velünk született személyiség, hiszen az társadalmi konstrukció (többé-kevésbé, itt is sok az árnyalat, de lényegileg erről van szó). A transzok tehát ugyanúgy esszencialisták, ahogy a konzervatívok, csak épp ebbe a lényegbe egy dolgot nem számítanak bele, a legkézzelfoghatóbb és legnyilvánvalóbb esszenciát: a testünket. Márpedig a testünk nem létünk korlátja, hanem annak kerete, személyünk integráns, elválaszthatatlan része.
Talán jó fél éve jelent meg a National Geographic gender-száma, amiben a transzneműség védelmére keltek. A kiadványt a Public Discourse online folyóirat (a Princeton Egyetemen működő Witherspoon Intézet lapja) erős kritikával fogadta, rámutatván: „Az olvasók nem kapnak magyarázatot arra, miért is kellene elfogadniuk valóságként valakinek a biológiai nemétől különböző nemi identitását ahelyett, hogy azt szubjektív érzésként vagy önfelfogásként értékelnék. Valójában ez az a nehézség, ami megmérgezi a transzneműek mozgalmát. Ez a mozgalom nem bizonyítékokra épül, hanem az expresszív individualizmus ideológiájára – az elképzelésre, hogy identitásunkat teljes mértékben mi határozzuk meg, és hogy ezt az identitás mindenkinek tisztelnie kellene és támogatnia kellene, függetlenül attól, hogy milyen identitás is ez.”
s ebből fakadóan magasabb körükben a droghasználat, az alkoholizmus, az öngyilkosság (az amerikai National Gay and Lesbian Task Force felmérései szerint a transzneműek között 41 százalékos az öngyilkossági arány, míg az amerikai társadalom egészében 1,6; lásd minderről például Walt Heyer köteteit).
Ezt az LMBQ-mozgalom elsősorban a társadalmi hátrányoknak, az el nem fogadásnak tulajdonítja, mint általában minden problémát. A megoldás szerintük a nemváltó operáció, ez azonban erősen problémás. Például azért, mert visszacsinálhatatlan. Márpedig rengetegen megbánják az operációt, s akik nem bánják meg, a mentális problémák, alkoholizmus, droghasználat, a kiemelkedő öngyilkossági arányszám azok között is megmarad. (Erről szól egy 1973 és 2003 között készült svéd tanulmány.)
A nemváltó műtéteket illetően úttörő Johns Hopkins Kórház két volt vezetője, az eredetileg műtétpárti John Hoopes és utódja, John Meyer is azzal köszönt le: nem láttak még igazán sikerre vezető operációt vagy hormonkezelést, a páciensek problémái nem oldódtak meg azután sem (a két orvos Laura Wexlernek nyilatkozott erről a Baltimore Style hasábjain 2007-ben, a cikk címe Identity Crisis volt, jelenleg sajnos a Baltimore Style honlapja nem elérhető). A biztonság kedvéért jegyezzük meg: transzgén nem létezik.
Ettől kezdve pedig teljesen fölöslegesek a transzidentitások szószólóinak azon szólamai, amik szerint sem a nemi szervek, sem a kromoszómák, sem a hormonjaink, sem a másodlagos nemi jellegek nem alkotnak olyan sajátosságot, ami meghatározná az egész ember nemi identitását. Egyrészt az XX vagy az XY kromoszóma mégiscsak erős befolyással van erre, másrészt felesleges ez a kirakós játék, lényünk egésze ugyanis több, mint alkatrészeink összessége. Önmagában valóban egyik sem teljes meghatározója identitásunknak, nemünknek, de mindegyik egy kis rész benne. És kiadják a nagy egészt.
Ha valaki mégis az operációt választja, valóban joga van hozzá, én nem akadályoznám meg. De azért rákérdeznék, hogy biztos visszafordíthatatlanul el akarja-e rontani az életét.
Trumpnak pedig igaza volt: felesleges az extrém igénybevételt, mentális állóképességet követelő, az ország fizikai védelmét ellátni hivatott hadseregbe ilyen pszichikai problémahalmazt importálni. Minden tiszteletem a transzneműeké – nem azért, mert transzneműek, hanem annak ellenére, és aggódom értük, de ez a kérdés nem az ő jogaik kérdése.