Pillantás a kilencedikről – Dackorszak

„A mi miniszterelnökünk már csak ilyen – ne is nevezzük ezt az ő dackorszakának –, amit a fejébe vesz, azt véghezviszi, ami pedig más fejében van, az kevéssé érdekli. Nem mondom, hogy jó ez így, de együtt lehet vele élni, még ha nem is könnyen. Az igazi bajok ott kezdődnek, ha ez a dackorszak átragad az összes kormányzati emberre: kizárólag az történhet, amit ők elhatároznak, hacsak a Főnök akaratát nem keresztezik, azt meg úgysem merik. Lehet itt, kérem, teljes összefogás vagy közös elutasítás, mint például most egy angyalföldi iskolaigazgató kinevezése kapcsán, ha egyszer egy kormányember másként dönt, nincs apelláta.

Sokáig egyébként csak hazai »terméknek« számított a dackorszak, mostanra azonban sikerült nemzetközivé tenni; a mi akaratunkat – értsd: az orbáni akaratot – sem szakvélemény, sem uniós fenyegetettség, sem bírósági döntés nem keresztezheti. Ha mi egyszer úgy döntünk, hogy a magyar szolidaritás nem terjed ki egyetlen menekültre sem, akkor azt nem változtathatja meg senki, még akkor sem, ha más szempontok alapján a közösség tagjának tekintjük magunkat. Ennek a közösségnek meg kell tanulnia, hogy a szabályokat mi diktáljuk, legyenek boldogok, hogy felszálltunk a közös vonatra. Ez a vonat azonban csak addig megy, ameddig mi akarjuk, még akkor is, ha a jegyre a pénzt másoktól kapjuk. Leszállni pedig nem fogunk róla, hiszen érvényes jeggyel rendelkezünk. Ha az utazás folytatására már nem fizetnek be bennünket, akkor majd leszállunk. Vagy kiszállunk. Már csak dacból is.”