Összetartozunk?

„Hogyan lesz a székelyből román? Úgy, hogy elmegy Budapestre – szól a régi vicc, amely sajnos ma is aktuális. Hiába hagytuk már több mint negyed századdal magunk mögött a Kádár-rendszert, még mindig sokan vannak, akik magyarul beszélő szlováknak, románnak, szerbnek tartják a határon túli magyart, és megdöbbennek, ha az anyanyelvén szólal meg. Rendszeresen előfordul az is, hogy idegen nevükön emlegetnek magyarlakta településeket, esetenként még nívós közéleti lapok is, sőt olykor a meteorológiai szolgálat is román helységnevet használ a magyar helyett. Sokatmondó ugyanakkor, hogy néhány éve egy közismert zenész lövöldözésig, terrorizmusig, nemzetközi békefenntartók jelenlétéig tudta megrajzolni az ívet a teljes Kárpát-medencére vonatkozó időjárás-előrejelzés jelentette »piszkálódástól«. Bár az illető később elnézést kért, az írás kiválóan jellemzi egy réteg hozzáállását a határon túliakhoz.

Emlékezhetünk, hogy a 2004-es népszavazás előtt az MSZP és az SZDSZ rosszindulatú hecckampányt folytatott a magyarországiakat »anyagilag megroppantó, állásukat elvevő« külhoniak ellen, az utóbbi években pedig a mára mezei Facebook-csoporttá törpült Milla olyan üzenetekkel jelentkezett a »rinyálás napján«, hogy a környező országok szélsőjobboldali figurái Slotától Funarig mind elismerően csettintenének. Ezzel együtt valószínűleg nincsenek többségben azok, akik ellenségesen viszonyulnak a határon túli magyarsághoz, a kettős állampolgársághoz vagy a »tizenötmillió magyar« szókapcsolathoz. Erre utal legalábbis, hogy a baloldali politikusok többsége másként fogalmaz, mint tíz éve, a Millától pedig saját hívei is elhatárolódtak ízléstelen akciója után.

A legjellemzőbb hozzáállás ma az érdektelenség. Bár évek óta nemzeti emléknapja van az összetartozásnak, az iskolások pedig közvetlenül szerezhetnek élményeket a határon túli magyar területeken, a társadalom jó részének a nemzet véget ér Röszkénél, Ártándnál, Záhonynál és a Mária Valéria híd második pillérénél. A sajtó sem kivétel: sok lapnál nemcsak a kárpátaljai lövöldözés nem hír, hanem a kifejezetten a magyar közösség ellen irányuló hatósági, politikai hadjáratok sem – vagy ha mégis, a külföldi hírek között, a venezuelai összecsapások és az észak-koreai rakétakísérletek társaságában.

Szinte mindegy is, hogy az érdeklődés vagy az információ hiánya miatt, de a külhoniak helyzete nem témája a közbeszédnek – szlovák, ukrán, román, szerb belügynek számít. Akik hallottak is a magyarság jogaiért küzdő szervezetekről, illetve a Tamás Aladárné- és Hantz Péter-féle magányos hősökről, többnyire »veled vagyok, de nélküled« hozzáállással szemlélik a tevékenységüket. Az anyanyelvhasználat korlátozásáról, diszkriminatív intézkedésekről, állampolgársági törvényekről, megfélemlítésről, túlkapásokról, törvénysértésekről szóló híreket pedig lemondó beletörődés vagy teljes közöny övezi.

A téma nem trendi, a másságért és a kisebbségi jogokért rendszeresen síkra szálló liberálisok sem mutatnak iránta érdeklődést. Ahogy az olyan szimbolikus ügyek iránt sem, mint a kollektív bűnösséget kimondó Benes-dekrétumok megerősítése, a kisebbségi magyarokért és a zsidóságért kiálló, üldözötteket segítő, mégis háborús bűnösként elítélt Esterházy János rehabilitálásának elutasítása vagy épp Avram Iancu román nemzeti hőssé emelése. Ma számos utca, tér, iskola, sőt település és repülőtér is viseli annak az embernek a nevét, akinek a vezetésével különös kegyetlenséggel mészárolták le magyarok ezreit, megváltoztatva Erdély etnikai arányait. Akik minden követ megmozgattak azért – még Barack Obama amerikai elnökig is elvitték az ügyet –, hogy a vitatott megítélésű Hóman Bálintnak ne lehessen szobra Magyarországon, nem emelték fel a szavukat sem Románia nagykövetségénél, sem a sajtóban egy népirtó nemzeti hőssé nyilvánítása ellen.

És hol voltak a CEU-ért tüntetők akkor, amikor ellehetetlenítették a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát? Amikor megfogalmazták a magyar nyelvű oktatást teljes egészében megszüntető új ukrán nyelvtörvénytervezetet? Amikor Szerbiában a hatályos törvényt megszegve megtiltották a Vajdaság tartományban hivatalosnak számító magyar nyelv felsőoktatási felvételin való használatát?

Fogadjuk el egy pillanatra azt az érvelést, hogy a CEU-ért kizárólag Soros-katonák vonultak utcára, akiket nem érdekel a Budapesten kívüli világ. De így is adódik a kérdés: hol voltak a magukat nemzetinek nevező pártok, szervezetek? Hol volt az a CÖF, amely a CEU-vita leghevesebb időszakában Brüsszelig utaztatta tagjait demonstrálni? Tényleg veszélyesebb egy magyarországi egyetem léte, mint sok külhoni magyar egyetem megszűnése? Amikor minden perc számít, tényleg célravezető parttalan belharcokba menekülni azon küzdelmek elől, amelyeket a sors ránk kényszerít?”