Merre visz a végzet? – a francia jobboldal útkereséséről

Napra pontosan a nemzetgyűlési választások második fordulóján volt 77 éve, hogy Charles de Gaulle a BBC hullámain a Harmadik Birodalom elleni harc folytatására buzdította népét, s deklarálta a második világháborúba való francia belépést. Ha most ekkora baj nincs is, egyre erőteljesebben gyülekeznek a felhők a francia republikánusok feje fölött; a július 11-ére tervezett politikai döntéshozó tanács összeülésének egymillió dolláros kérdése az iránymeghatározás: visszafordítható-e még az elnökválasztási kampányhajrában elszenvedett (s azóta csak fokozódó) szakadási folyamat, van-e még esély az egy évtizede Nicolas Sarkozy által meghirdetett, lehetetlent nem ismerő idealizmussal és kitartással véghezvitt megújulásra?

A nemzetgyűlési választások két fordulója közötti mobilizálódás a jobboldal szimpatizánsai között a vártnál jobban sikerült: 112 képviselői szék jutott tisztán a republikánusoknak az 577 fős döntéshozásban, ami az előzetes mérésekhez képest nagyjából húsz százalékkal jobb eredmény, ugyanakkor az V. köztársaság történetében a valaha volt leggyengébb teljesítmény. A történelmi vereségben kétségtelenül oroszlánrésze van azoknak a dezertőröknek, akik kormányzati pozíció várományosaként hamar tárgyalóképesnek mutatkoztak Emmanuel Macron felé (Édouard Philippe miniszterelnök, Bruno Le Maire gazdasági és Gérald Darmanin közpénzügyekért felelős miniszter); valamint azoknak, akik már a jobbközép előválasztás győztese, François Fillon sajtó általi célkeresztbe vételének hajnalán elkezdtek kiugrálni a – miattuk még inkább – süllyedni kezdő hajóból. 

Bernard Accoyer, a Les Republicains (LR) főtitkára szerint ez a fajta zavarkeltés a választók fejében, a kettős retorika, valamint az egyéni csatlakozási akciók az (akkor még) En Marche!-hoz annyi szöget ütöttek a párt koporsójába, hogy ezzel most a Bourbon-palotában legalább 40 hellyel szereztek kevesebbet a reméltnél. Valérie Pécresse (LR), az Île-de-France régió tanácselnöke szerint

ugyanakkor ő még mindig a jobboldali, konzervatív értékrendet kívánja őrizni, de úgy véli, egyértelmű, hogy a republikánus oldalnak újra kell magát definiálnia. Ennek mi sem relevánsabb bizonyítéka, minthogy egy – rögtön a parlamenti választások második fordulója után, de még a képviselőcsoportok megalakulása előtt végzett – kutatás szerint a republikánusok támogatóinak 68 százaléka konstruktív hozzáállást vár a képviselőitől a Macron-kormány intézkedéseihez, szakmai, nem pedig pártpolitikai törésvonalak mentén. Mindössze 16 százalék véli úgy, hogy pártja – bármi is történjen – a macroni politikával ne keressen közös nevezőt.

A párttagság – akik az év végére várható tisztújító kongresszuson szavazatukkal fognak véleményt mondani az addigi irányról – a szövetségkeresést sürgeti, 42 százalékuk rögtön Macron karjaiba rohanna (ha eddig kérdés lett volna, hogy kik miatt győzött végül az előző szocialista kormány gazdasági minisztere Le Pen ellenében május 7-én), miközben a támogatók egyötöde pártolná a nyitást a Front National felé.

Beszédes, hogy a 308 fős többségi kormányt alakító LREM gyámsága alatt 48 jobboldalról érkezett honatya van (köztük összesen harminckét polgármester és helyi képviselő), s nem kell ahhoz matekzseninek lenni, hogy lássuk: a gumigericűek nélkül nem lenne ma abszolút többsége a kampányban „se jobb, se bal” címke alatt toborzó legfiatalabb G20-as államfőnek. Mindez persze aligha változtat azon a tényen, hogy a republikánusok ismét fordulóponthoz jutottak, sürgős leltározás szükségeltetik: a 2012-es megújulást ezúttal nem csupán ráncfelvarrás, hanem gyökeres átalakulás kell, hogy kövesse. Kétségtelen, hogy a LR imázsának erodálódásához nagymértékben hozzájárult az elnökválasztás első fordulójának eredménye: az, hogy a párt – az V. köztársaságban eddig példátlan módon – először nem képviseltette magát a végső összecsapásnál. Ezt önmagában azonban hiba volna a válság legfőbb okozójaként kezelni. 

A párt december közepére tűzte ki tisztújító kongresszusát, s Xavier Bertrand jelenlegi pártelnök bejelentése után (miszerint nem kíván újraindulni az elnöki székért) már meg is indult az adok-kapok a versengők, az Île-de-France régió tanácselnöke, valamint Laurent Wauquiez (LR) az Auvergne-Rhône-Alpes régió tanácsának első embere között – annyi bizonyos, hogy nem számíthatunk túlzottan barátságos mérkőzésre a következő hónapokban. (Mintha láttunk volna már valami hasonlót 2012 végén...) 

A hátország építése javában zajlik: a már így is megtépázott LR további fragmentálódásához asszisztáló, az egy hete a „konstruktívok” csoportját párton belül létrehozó „Macron-compatible” (az LR szimpatizánsai között gyakran csak így emlegetett dezertőrök gyűjtőneve) Thierry Solère már be is jelentette, hogy teljes mellszélességgel kiáll a Juppé-közeli Pécresse mellett, hiszen számára vállalhatatlan a wauquiezi irány, lévén, hogy az lepaktálni látszik a szélsőjobbal, s ez a radikalizálódás elfogadhatatlan. Persze, a párt jelenlegi alelnöke sem megy el szó nélkül az események mellett, s árulónak tartja azokat a párttársait, akik nem voltak elég határozottak, és bedőltek a macroni csábításnak. 

Másfél évtizeddel ezelőtt az egykori RPR-ből UMP-vé alakulás idején számos liberális, centrista, föderalista, ugyanakkor gaulle-ista, szuverenitáspárti összeállásából fakadó sokszínűség sokak szerint megakadályozta, hogy a párt ideológiáját megtárgyalják. Inkább a kormányzati programalkotás, mintsem a hosszú távú alapokon nyugvó ország- és pártvízió vezérelte a párttagságot. Olyan pragmatikus kérdések mentén egyesült a jobboldal, ami az államadósság kezelésére, a büntetőtörvények szigorítására vagy az állami tekintély helyreállítására helyezte a fókuszt. A megközelítésből így viszont hiányzott a társadalmi problémák és törésvonalak mentén szerveződő európai (és egyáltalán világ)képre kínált program.

Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy ami most történik a Les Republicains háza táján, rendkívül új keletű lenne. Láttuk már ennek példáját a kilencvenes években, az RPR számos krízist élt át, és 2012-ben is, a pártelnökségért viaskodó Copé-Fillon párharc idején. Akkor is kulcsszerepe volt a vezetői válság miatt gyülekező viharfelhőknek: a 2012 decemberében végül pártelnökké választott Jean-François Copé és François Fillon egy hónap elteltével volt csak hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, ahol hivatalossá tették a tisztújítás eredményét. 

A fentieken kívül azonban érdemes szót ejteni arról a szélsőjobbról, amely az Elysée-palotáért folyó versengésben a választásra jogosultak mintegy egynegyedét, 11 millió választópolgárt sorakoztatott fel maga mögött. Amennyiben a szélsőjobb 89 éves alapítója összefogását a katolikus Civitasszal, valamint a Franciaország Pártja nevű formációval komolyan vehetjük (márpedig a nemzetgyűlési választások előtt már 150-200 jelölt indításával kampányolt), úgy tűnhet, hogy Jean-Marie Le Pen bejelentkezett az új szélsőjobboldal megrajzolására. A nemzetgyűlési választási kampányban ugyanis csak igen keveseknek kedvezett azzal, hogy nem indított „rá” a Front National jelöltjére, így a lánya körzetében, Észak-Franciaországban (az FN fellegvárában, Hénin-Beaumont-ban), vagy például a dél-franciaországi Béziers-ben Robert Ménard (FN) polgármester feleségére. Mindketten be is kerültek abba a nyolcfős csapatba, akik a Nemzeti Front színeiben képviselik a választókat a Nemzetgyűlésben. 

Ha mindehhez hozzászámítjuk a múlt héten bejelentett (de már sokkal régebb óta érlelődő), párton belül szakadást „konstruktívokra” és maradókra, akkor szép lassan felvetődik a kérdés: vajon a jobbközép behúzása (bal)középre, a „konstruktívok” becsatlakozása szintén ugyanoda nem hagyott-e maga mögött egy olyan légüres teret, amely így melegágya lehet akár az idősebb Le Pen által megteremteni kívánt új szélsőjobb szárba szökkenésének? S ha ez nem lenne elég, a néhány napja megkérdezett LR-szimpatizánsok egyharmada szerint a párt további gyengülése várható az elkövetkező 1 évben.

A tendencia igazolódni látszik, ugyanis az elmúlt évtizedben mind a republikánus szimpatizánsok, mind azok nemzetgyűlési létszáma folyamatosan csökken (2007-ben még 370 ezer támogató, 2015 novemberében már csak 201 ezer, habár Sarkozy elnöksége alatt növekedett a taglétszám), aligha lehetnek kétségeink: ismét mérföldkőhöz érkezett a francia jobbközép. Jön-e ismét egy Chirac, egy Sarkozy vagy most már a Macronoknak, Solère-eknek, Pécresse-eknek áll a zászló?