Hiába játssza a flegmát Magyar Péter: úgy fél a jobboldali sajtótól, mint ördög a tömjénfüsttől (VIDEÓ)
A Hír TV stábja most sem tudott érdeklődni a hangfelvételek kapcsán.
A baloldalon felütötte fejét a legújabb értelmiségi betegség: a putyinozás.
A magyar jobboldalt és általában a túlzott globalizmus hazai ellenfeleit gyakran éri az a – persze sokszor jogos – vád, hogy mindig mindenben, minden mögött Soros Györgyöt látják. Meg is született már a baloldal gúnyos szitokszava: a sorosozás. Nincs ebben semmi új; volt már orbánozás és gyurcsányozás is – sőt, van is még mindkettő bőven.
Két megjegyzés: 1. Ironikus, hogy a Moszkvát egykor feltétlen szervilitással szolgáló baloldal tekinti ellenségének az egykori Szovjetunió nosztalgiája iránt fogékony orosz elnököt. 2. Kérdéses, hogy a világot kevéssé értő, sokszor a tényekkel sem bajlódó, az összefüggéseket a legritkább esetben látó, súlyosan elfogult, hamis narratíváikhoz agresszívan ragaszkodó, önigazolások gyártásában egymásra licitáló indexes, 444-es, hvg-s, stb. okostojásokat mennyiben sorolhatjuk az értelmiséghez – de legyünk most nagyvonalúak. Sajnos azonban náluk jóval magasabban kvalifikált emberek is beleesnek ebbe a gödörbe, ebbe a – mondjuk ki bátran – primitív leegyszerűsítésbe.
Ide is tartozik azonban egy megjegyzés, sőt, a megjegyzésnél sokkal több. Kifejezetten le kell szögezni, hogy Magyarországon, történelmünk és mind kollektív, mind sok esetben személyes, de legalábbis közvetlen felmenőinktől származó tapasztalataink alapján, az oroszokkal szembeni mindenfajta fenntartás, félelem, tartózkodás, averzió, stb. tökéletesen érthető. És még csak „kommunistázni” sem kell hozzá; nagyjából mindegy, ki uralkodott a Nagy Medve birodalmában, cár vagy pártfőtitkár, az mindig csak bajt hozott ránk, és úgy általában Közép-Európára. Már az 1848-49-es forradalmat is orosz csapatok verték le, a XX. századot pedig végigszívtuk, persze jelentős francia és német asszisztenciával is; de azért a legtöbb, leghosszabb időn át tartó szenvedést Oroszország, ill. a Szovjetunió okozta. És nyugodtan használhatjuk a „szenvedés” szót, akár a Gulágról, Recskről, '56 leveréséről beszélünk, akár a „felszabadító” orosz katonák garázdálkodásairól, vezetőik jóváhagyásával elkövetett szexuális bűncselekményeikről és gátlástalan rablásaikról; de az évtizedeken át okozott gazdasági károkért, Európa szerencsésebb felétől történt lemaradásunkért is Oroszország a felelős. (A felelősségben persze osztozik a szovjet rendszert évtizedeken át kiszolgáló hazai baloldal is, amely természetéből adódóan most egy másik, számára a legtöbb vélt előnyt biztosító hatalmi központhoz, Brüsszelhez dörgölőzik.)
Nem szabad tehát csodálkozni, különösen szüleink, nagyszüleink generációja esetében az oroszoktól való zsigeri félelem miatt, és fontos, hogy azok is tisztában legyenek mindezzel, akiknek saját bőrükön már szerencsére nem kellett tapasztalniuk a nagy medve ölelését és/vagy a kommunizmus valódi természetét. (Nem a Sport szeletet, az olcsó SZOT-üdülőt és az úttörőtáborok mára megszépült emlékét, hanem a valóságot.) Nem szabad azonban, hogy mindezek a tapasztalatok, történelmi ismeretek, jogos félelmek elvegyék a realitásérzékünket, a józan eszünket.
*
Korábban írtam egy külön gondolatmenetet arról, mi várható Trump győzelme után, mire számíthatunk Putyintól, akinek Trumphoz fűződő vélt vagy valós (és egyre inkább kiderül, hogy minden hisztériakeltés ellenére inkább csak vélt) szoros viszonya miatt esetleg Putyin szabad kezet kap Közép- és Kelet-Európa újbóli bekebelezésére. Röviden most csak annyit (az eredeti írás ITT olvasható, hogy
Egész egyszerűen nincsenek meg hozzá a szükséges erőforrásai, és nem is lenne érdemes, hiszen Európa jelentősége ma már eltörpül Afrikához, Ázsiához képest, ahol is komoly orosz kapacitások vannak folyamatosan lekötve, és fontosabbak is számára ezek a helyek. (Nyersanyagok, területek, geopolitikai célok szempontjából.) Amire Európából szüksége lehet, az a szellemi tudás, a technológia, a képzett szakemberek – ezeket bőven van pénze megvenni, és Európa ezeket boldogan el is adja jó pénzért. Semmi értelme nem lenni tehát a drága, erőszakos, katonai fellépésnek; ez egy win-win szituáció így, ahogy van.
Újra és újra hangsúlyoznom kell, az oroszokkal szembeni fenntartások nagyon is jogosak, és az orosz titkosszolgálatokkal kapcsolatban se legyenek illúzióink! Nagyon is aktívak, és nagyon is dolgoznak az orosz érdekek előmozdításán, az érdekeikkel ellentétes szereplők és folyamatok destabilizálásán. Ez sosem volt másként. Így volt Joseph McCarthy szenátor idejében is, aki a legádázabb üldözője volt a nyugati politikai rendszerekbe beépült szovjet ügynököknek, és akinek neve a mai napig az első számú szitokszó és az eszetlen paranoia szinonimája a liberálisoknál, ezáltal az egész amerikai közbeszédben. (Kifejezetten próbálják azt a – teljesen hamis – látszatot kelteni és fenntartani, mintha teljesen indokolatlan, valós alapokat nélkülöző boszorkányüldözés történt volna McCarthy vezetésével.)
Ma ugyanezek a liberálisok viszont sokszoros paranoiával mantrázzák Putyin nevét, okolják az oroszokat saját kudarcaikért, és nagyjából mindenért, ami nem a szájuk íze szerint való. (Márpedig mostanság jó néhány pofon éri őket.) Ahogy a fenti mém is kiválóan illusztrálja, Hilary Clinton váratlan elnökválasztási vereségére sem az önvizsgálat, hanem a hisztérikus, irracionális reakció volt a válasz, és ez máig sem nagyon változott. Miközben egyébként egyre inkább az látszik, hogy épp a Demokrata Pártnak, számos oda kötődő szereplőnek – köztük Clintonék alapítványának – volt jó pár olyan ügye, amelyekben nagyon komoly orosz pénzekhez jutottak, orosz érdekekkel kerültek egy platformra. Nem vitás, hogy a republikánusoknál is van számos üzleti összefonódás, és bizonyára zavaros ügyek is. Az üzletelés persze alapvetően egyáltalán nem baj; a gazdaságban elengedhetetlen a nemzetközi együttműködés.
*
A pofonokból magához térni továbbra sem képes baloldal azonban a teljes őrület jeleit mutatja. Ha valaki olyan véleményt fogalmaz meg, amely ellentétes a mainstream politikai elit irányvonalával (tehát a progresszív-liberális mantrával), akkor az csakis orosz ügynök lehet. Vajon ez mennyire racionális, józan megközelítés?
Nézzük más szemszögből: ha valaki a magyar kormányt kritizálja, csakis Soros György csicskája lehet? Persze, politikai szempontból ezek ügyes és hatásos húzások lehetnek mindkét oldalon, de egy bizonyos intellektuális szint fölött azért érdemes (lenne) fenntartásokkal kezelni. Ismét csak félreértés ne essék, Soros György is nagyon „megéri a pénzét”, ahogy Putyin is. Soros egy erőszakos, gátlástalan, cezaromán manipulátor, aki fiatalkori – persze, részben jogos – sérelmeit, üldöztetéseit és frusztrációit igyekszik kompenzálni és a világ fölötti minél nagyobb befolyásra törekedni? Egyértelműen igen. Minden sarkon ott vannak az ügynökei, mindenhova be vannak épülve, mindent irányítanak, sőt, ő maguk a gyíkemberek? Nyilvánvalóan nem. Putyin nagyjából hasonló. A nagypolitikában számos komoly, erős szereplő munkálkodik személyes, gazdasági, nemzeti érdekei és ambíciói előmozdításán; azon, hogy minél inkább az általa óhajtott (világ)rend érvényesüljön. Egy szóval sem mondom, hogy ez annyira jó dolog lenne, akár Sorosról, akár Putyinról van szó, és persze, hogy szívesebben élnék naivan, egy másfajta világban.
Különösen komikus, amikor olyanoknál tapasztaljuk ma a vehemens oroszellenességet, akiknél a pufajkának még komoly családi hagyományai vannak. Olyanok rohannak most Brüsszelbe és remélik Magyarország és „renitens” kormányának megrendszabályozását, akik ugyanezért 30 éve még Moszkvába szaladtak, de legalábbis örökösei az egykori kommunista rendszer kiszolgálóinak. Megjegyzem, pont ilyen abszurd, amikor Recsk és a Gulág áldozatainak örökösei ma fröcsögő Amerika-ellenesség közepette éltetik Oroszországot és Putyint. Amikor pedig jobboldali publicisták rajonganak érte, akár írásban, akár a képernyőn, az már a teljes tragikomédia.
Ebben (is) érdemes Trump elnök elsőszámú tanácsadójára, a kiváló éleslátással bíró Stephen Bannonra figyelnünk, aki már évekkel ezelőtt figyelmeztetett arra a fajta újfasizmusra, ami a hódító iszlám és az ezzel társutassá váló, alapjaiban jó szándékú (legalábbis önmagát a végtelem jóság szerepében feltüntető), de korlátolt és rövidlátó, mai nyugati „progresszív-liberális” elit irányából fenyegeti a valódi liberális demokráciát. Bannon Oroszországgal szemben is kellően kritikus, de józanul képes felmérni, hogy míg a kétségtelenül agresszív, de racionális szempontok által vezérelt Oroszország esetében mindig van reális lehetőség a kompromisszumos megoldásokra; addig az elvakult, irracionális, vallási fanatizmus által fűtött, túlnépesedett és ezért (is) kényszerből a hódítás, élettérbővítő területszerzés útján járó iszlám világgal szemben a modern nyugati civilizációnak esélye nincs – hacsak nem szövetkezik a modern keletivel.
Amibe nem csak Putyin Oroszországa, hanem természetesen Kína, India, Japán, stb. is beletartozik, ahol az iszlám fundamentalizmus ugyanúgy problémaként jelentkezik, de úgy tűnik, jobb, hatékonyabb válaszokat képesek rá adni – mindez azonban már egy másik sztori.