Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Egy kilenc kötetes könyvsorozatnál nem elég az elején nagyot durrantani: jó stratégaként figyelni kell arra, hogy működjön az átívelő szál, szeressük a karaktereket, és úgy adjon újat egy-egy friss kötet, hogy közben mégis megmaradjon az eredeti élmény. Megnéztük, hogy vette az akadályokat a James S. A. Corey álnév alatt alkotó szerzőpáros a Térség-sorozat második regényében.
Mindig érdekes kérdés, hogy egy több kötetesre tervezett könyvsorozat esetén hogyan sikerül fenntartani az olvasó hosszú távú érdeklődését. Más-más képességet igényel egy standalone regény, egy trilógia és egy könyvsorozat megtervezése: előbbinél inkább taktikai, utóbbi kettőnél pedig stratégiai érzékre van szükség. Ahol a standalone egy ütközet, a trilógia pedig egy hadjárat, ott egy Térség-sorozat méretű regényfolyam egy egész háborúnak felel meg, a szerzők pedig a főparancsnoknak, akinek jól kell gazdálkodnia a rendelkezésére álló információkkal és tartalékokkal.
Így egészen más a szerepe egy-egy regénynek is a sorozaton belül. Az első regénynek persze ütősnek kell lennie, el kell érnie, hogy kellőképpen felvázolja a világot, meg azt is, hogy invesztáljunk a karakterekbe, de mindezt úgy, hogy legyen okunk elolvasni a második regényt is. A Leviatán ébredése jól vette ezt az akadályt, így kíváncsian vártam, hogy a James S. A. Corey álnév mögött megbújó alkotópáros mit süt ki a folytatásban, ami a Kalibán háborúja címet kapta. Spoileresek leszünk az első kötetre nézve, nyilván.
Röviden az előzmények: az emberiség kolonizálta a Naprendszert, amit sokáig a két szuperhatalom, a Föld és a Mars szövetségben kormányzott; na meg van az Öv. Az itt élő övbeliek nagyon szeretnének autonómiát a két nagytól. A fokozódó nemzetközi helyzetben aztán bombaként robban az idegen eredetű protomolekula felfedezése, amit hirtelen mindenki nagyon szeretne megszerezni magának, és kitör a háború. Az övbéli jégvájó hajón szolgáló James Holden (későbbi kapitány) és Miller nyomozó teljesen véletlenül keverednek a szövevényes események sűrűjébe, és a kirobbanó háború közepette sikerül elérniük, hogy a gonosz magáncég kezébe került idegen molekula végül a Vénuszon érjen földet.
A második kötetben Holden és csapata, az egy évig kalózvadászattal foglalkozó Rocinante nevű marsi hajó legénysége a Mars-Föld konfliktus új helyszínére, a Ganymedesre sietnek. A holdon farkasszemet nézett egymással a két nagyhatalom, egy elszabadult, protomolekulával valahogy kapcsoaltban álló szuperkatona azonban percek alatt forróvá változtatta az addig parázsló konfliktust: az Öv éléstára romokban hever, a Mars és a Föld pedig újra a totális háború szélére sodródik. Holdenék közben rájönnek, hogy az egyik helyi tudós lányának eltűnése lehet a kulcs az események felfejtésében.
A másik szálon az Egyesült Nemzetek egyik nagy hatalommal bíró tagját, Chrisjen Avasaralát követjük, aki egy marsi katonával, a szuperkatona támadását egyedüliként túlélő Bobbie-val (aki nem szereti, ha Robertának hívják) szövetkezve igyekszik kitalálni, hogy egyrészt mi a fene folyik a protomolekulával fertőzött Vénuszon, másrészt hogy ki és mit machinál már megint a háttérben. Mert persze az előző regényben lefülelt összeesküvés nem volt olyan egyszerű, mint hittük. A szálak aztán persze egy ponton összefutnak a Holdenék-féle nyomozással, és megint az emberiség túlélése a tét.
Szóval hogy sikerült a folytatás Corey-éknak? Egyrészt: bár nagyon hiányzik a regényből Miller nyomozó, a folyton káromkodó Avasarala és keménykötésű katonacsaj Bobbie remek nézőpont-karakterek lettek, így kitöltik a nyomozó után maradt űrt. Másrészt a protomolekula által nyitva hagyott kérdéseket szépen fűzték tovább úgy, hogy adtak pár választ, de közben újabb rejtélyeket tettek le az asztalra. És akkor nem is beszéltünk az utolsó oldalra kanyarintott cliffhangerről, amivel sikerült eltéríteniük attól az elhatározásomtól, hogy most egy ideig pihentetem a sorozatot.
Eddig tehát csillagos ötös jár a két írónak, akik remek stratégának bizonyultak, és két regény után úgy tűnik, pontosan tudják, hogyan építsenek fel egy kilenc regényből álló leviatánt. Vagy, hogy visszatérjünk a cikk elején bevezetett metaforához: hogyan vezényeljenek le egy háborút. A Térség-sorozat eddig éppen eléggé tartalmas, mégis könnyed szórakozás, ami nem csak a sci-fi törzsolvasóinak nyújthat kikapcsolódást, hanem a témával most ismerkedőknek is, egyúttal belépőt nyújtva a zsánerbe.