A magyar modell

„Herman és Chomsky 1988-ban megjelent könyvükben (Manufacturing Consent) azt bizonygatják, hogy a tömegmédia tekintetében a piac (mint olyan) nem más, mint a politikai és gazdasági hatalmat gyakorló elitek hatalomgyakorlásának és érdekérvényesítésének eszköze, fő célja a népbutítás, illetve a munkásosztály elnyomása. Mint arra az eltelt évtizedek alatt sokan rámutattak, sztorijuk nem érdektelen, de tényleg ezer sebből vérzik. Viszont nem erről jutott eszembe.

Herman és Chomsky hat, úgynevezett szűrőt határoz meg: úgy vélik, a szűrők működése vezet a tömegmédia propagandisztikus voltához. A vicc az, hogy ezeket segítségül hívva elég jól megragadható a mai magyar médiarendszer számos sajátossága. (Most szólok, hogy ami itt következik, nem egy tudományos valami, és nem fogja a propagandamodell-elmélet részleteit magyarázni. Egyszerűsítek, kiemelek, elhagyok, csak arra koncentrálok, ami beleillik a koncepciómba – ezzel is igazodva Herman és Chomsky módszertanához.)

1. Tulajdonviszonyok. Ez különösebb magyarázatra nyilván nem szorul. A tulajdonosi koncentráció kárhoztatása mellett Chomskyék a médiavállalatok és a kormány – negatív jelenségként bemutatott – összefonódására is felhívják a figyelmet. Itt a tévés-rádiós cégek kiszolgáltatottságát (frekvencia-engedélyek), a cégek igazgatóságaiban jelen levő korábbi kormányzati vezetők szerepét, valamint az általános szabályozási környezetet (adók stb.) említik.

Ma Magyarországon a tulajdonosi koncentráció és a kormány/média összefonódása meghatározó, ráadásul gyakorlatilag ugyanaz a jelenség: nemcsak az óriási költségvetésű közmédia áll a propaganda direkt szolgálatában, hanem a »kormányközelinek« becézett portfólió is. A médiatermékek egy jelentős részét tekintve a tulajdonos kiléte sokkal durvább és direktebb módon határozza meg a tartalmat, mint ami az amerikai szerzők legsötétebb rémálmaiban valaha előjöhetett.”