Ahol hat szempár a fényforrás

„Gyergyóremete végében van egy hely, amit Lúdfarkának neveznek. Ahol a madár ugyan jár, de a villanyvezeték már nem képes megközelíteni. Mégis emberek laknak ott, az egyik házikóban például hat kis szempár pótolja a gázlámpa fényét. Iskola ez, ahová ha csak egyszer is, egyetlen órára betér az ember, leckét kap. Például lemondásból.

Autóban ülünk, számomra eddig ismeretlen irányba haladunk. Sofőröm is alig ismerős, így jól jön a bemutatkozása. Azt mondja, a világ legszebb szakmája az övé. Nem hagyja, hogy találgassak. Tizenhat éve vallástanár. Azt állítja, ez a hivatás nem alkalmas önmagában csak elméleti tudás átadására, az ő diákjai egytől egyig praktizálnak is. »A nyolcadik osztályt egy gyerek sem fejezi be nálam úgy, hogy ilyen helyekre el ne vigyem. Látniuk kell, összehasonlítaniuk, hogy élnek más gyermekek. Aki ezt az utat megjárja, zokszó nélkül tér haza« – mondja Puskás Imre.

(...) 

Nem jó külön-külön sírni

Célba érünk. Nyitott kapuval fogadnak. A kivénhedt portabejáró talán alkalmatlan is a bezárásra, igaz, sok értelme nem is lenne zárogatni. Az ajtón kopogtatásra sokan válaszolnak: a huszonnyolc éves anyukát kórusban követik a gyerkőcök. A legnagyobb mindössze második osztályos, Valentina, aztán jön Andráska, Szilárd, Szilvia, Emese, a legkisebb pedig, Anita három hónapos. »Én eltetetésre nem jártam soha, azon nem gondolkodtam, hogy valamelyiket megöljem« – magyarázza a bőséges gyermekáldást az édesanya.

Aranka Palotailván született, elégedett mosollyal emlékszik gyermekkorára. Aztán Remetére jött dolgozni, itt is kérték férjhez. Ebből a házasságból született a két nagyobbik gyermeke. A frigy nem tartott holtáiglan, új férfihez került, élettársként élnek együtt további négy gyerek szüleiként. Így találkoztak kicsik és nagyok, azaz Kis Aranka és Nagy Antal. A családfő fakitermelésből szerzi a kenyeret, az ország másik részén van munkaadója, így kéthetente egy-egy hétvégére jön csak haza. 

Andráska és a legkisebb csemete kivételével a többi gyermek jelenleg Böjte Csaba szárhegyi otthonába jár, bentlakók, csak hétvégenként és vakációban hozza haza édesanyjuk. De ezen mindenki változtatni szeretne, főleg a gyermekek. »Nem jó ez így nekünk, szeptembertől ide szeretném beíratni iskolába, hogy itthonról járjanak. Amikor elviszem Szárhegyre, s otthagyom, én itthon sírok, s ők ott.«”

(...)