Egy budai villa megdöbbentő titkai – ahol az ÁVH embereket kínzott
Kísérteties, megrázó részletek tárulnak fel, egy diktatúra működésének legmélyebb bugyrai.
A machiavellizmus az evolúció szempontjából többnyire sikeres, sőt, össztársadalmi szempontokból is gyakran nyereséges stratégiának minősíthető.
Gágyor Péter recenziója
MACHIAVELLI MEGKÍSÉRTÉSE
„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” József Attila: Két hexameter
Az Il principe (Nicollo Machiavelli nevezetes műve, A fejedelem) óta a machiavellizmus a közbeszédünk és közgondolkodásunk ingerlő része/motívuma lett.
Machiavelli nevezetes írásában vitatja azt a plutarkhoszi állítást, mely szerint a politikai sikerekhez pusztán szerencsére volna szükség. Mert ugye van még a virtú (nem igazán az erény, tán virtus, vagy inkább a céltudatos stratégia volna ez az ő értelmezésében, amit hagyományosan tekintetnélküliségnek minősítünk a társadalmi morál nevében).
A virtú Machiavelli értelmezésében a politikai szándékokat eredményre (azok felé) vezeti/vezetheti. Machiavellisták bizony már Machiavelli előtt is voltak, tehát nem ő szabadította ki a szellemet a palackból, és az hogy maga Machiavelli valóban machiavellista volt, vagy sem – azóta is többen vitatják. New York egyetemén 2013-ban Quentin Skinner egyetemi professzor A fejedelem megjelenésének ötszázadik évfordulóján fejtette ki nevezetes előadásában álláspontját. Skinner az író felelősségteljes morálját és kritikus társadalmi gondolkodását emelte ki, vagyis szerinte az Il principe megírásával Machiavelli, a jelentős reneszánsz író és gondolkodó a politikai döntések mögül gyakran hiányzó morál újraértékelésére és a távlati társadalmi hasznosság hiányának veszélyeire hívta fel a figyelmet, ebben a nevezetes és azóta sokat vitatott/félreértelmezett szándékú írásában.
*
A machiavellizmus jelensége azonban, mégis gyakran amorális üzenetté vált már a kortársak értelmezésében is, és az idők/évszázadok folyamán az utókor, többnyire a machiavellizmust ártó, tisztességtelen jelenségként leíró negatív kommentárjaiban/dolgozataiban. Visszatérő, elutasító jelzőjévé vált a hatalmi manipulációnak és ma is vele/általa stigmatizálódnak a történelmi személyiségek elemzései. A közgondolkodásunkban, amennyiben az nem képmutató, továbbra is a machiavellizmus fogalma alatt az ethosz hiánya értődik, a társadalmi morálellenesség. A közeli és távoli tájakon és korokban negatív besorolásává vált e fogalom a politikusok viselkedésének és küldetésük utilitarista eltorzulásának. Ez politológiai kategória évezredek előtti idők példáitól kezdve a közelmúltig, akár a Kádár-rendszer és a rendszerváltozás politikai tényezőinek ténykedését illető elemzésekben is, gyakran nyomon követhető.
A múltban főleg leíró tanulmányok foglalkoztak és foglalkoznak ma is a machiavellizmussal (Álljon itt a közelmúlt hazai könyvkínálatából, illetve az interneten máig (találomra) elérhető írásokból néhány, mintegy illusztrációként: például Giczy Györgytől, Almási Miklóstól, Szigethy Gábortól, anélkül, hogy értékelnénk állításaikat.)
Az ezredforduló előtt néhány évtizeddel kezdődött el a machiavellizmus modern pszichológiai elemzése, amely már nem a reneszánsz szerző állításairól, hanem egy az emberi lelki, sőt, bizonyos értelemben csoportlélektani/társadalmi jelenségről szól. Korunk pszichológiai irodalma valóban új szempontok szerint elemzi ezt a névadójától már alaposan eltávolodott jelenséget.
Bereczkei Tamás „Machiavellizmus: a megtévesztés pszichológiája” című könyvében mintegy végigköveti az előítéletek sok színű/értelmezésű világából a machiavellizmus fogalmának útját a lélektanba, vagyis a címadó fogalom mára már tudományos terminus technicussá válásáig. Miközben saját szakvéleményét is közli az olvasókkal, nem hallgatja el tétovázásait, részleges egyet nem értéseit, saját külön véleményeit/feltételezéseit sem. Ebben a kalandos „regényben” és egyben tudományos elemzés-folyamban nyomába szegődhetünk a machiavellizmus egyre gazdagodó és fokozatosan tisztázódó lélektani értelmezésének, miközben párhuzamosan követhetjük Bereczkei mérlegeléseit, a fel nem táruló összefüggések iránti konok, tudományos kíváncsiságát.
„A machiavellisták gyakrabban használnak racionális, kognitív kulcsokat a problémamegoldás során, míg a nem-machiavellisták inkább érzelmeikre hallgatnak” (Christie– Geis 1970).
„A machiavellizmusnak komoly ára van, ez pedig hosszú távon a társas kapcsolatok elvesztése” (Wilson et al. 1998).
*
Elgondolkodtató, hogy a machiavellizmussal címkézett magatartások adott helyzetekben hordoznak társadalmi hasznosságot is; sőt feltételezhető, hogy a machiavellizmus jelenléte, aktivizáló ereje olykor az elkerülhetetlen evolúciós szükségletet idézi fel.
„Kiderült, hogy a felső vezetők rendelkeznek a machiavellizmus legmagasabb pontszámaival, a közép- és csoportvezetők a Mach IV skála alacsonyabb tartományaiban helyezkednek el. Ez az összefüggés erősebbnek bizonyult a néhány évvel korábban létrejött, mint a régebb óta működő cégek esetében.” (Sárkány–Bereczkei 2013)
Hogy a machiavellizmus a mentális zavarok közé sorolható vagy sem, bizonyára még egy ideig vitatható marad. Mindenképpen az általánostól eltérő viselkedések jelzője, amely megsérti a tisztesség elvárt/vélt kánonját. A téma kutatóinak egyik csoportja szerint szoros kapcsolata feltételezhető a nem-klinikai pszichopátiával. A Sötét Triádon (pszichopátia, nárcizmus és a machiavellizmus) belüli kapcsolatok változatosak. A pszichopaták nem szoronganak, ez különbözteti meg markánsan őket a machiavellistáktól. A machiavellistákat a stratégiai tervezés jellemzi, a pszichopaták rendkívül antiszociálisak és a nárcisták életszemlélete viszont szélsőségesen egoista.
A machiavellisták sajátos mentális és idegrendszeri képességekkel rendelkeznek. Elsősorban gondolkodásuk, probléma-megoldó képességük segíti őket a változó környezet hatásainak a sikeres („kaméleoni”) feldolgozásában. Az érem másik oldalát sem hallgathatjuk azonban el. Számukra az önzetlen és együttműködő ember a legjobb balek, a leginkább alkalmas az áldozat szerepére. „Válaszd ki a balekot, és a továbbiakban az ő viselkedését figyelve hozd meg a döntéseidet!” gyakorlata, azonban nem rokonszenves. De rokonszenves-e a vadászó ragadozó és a menekülő zsákmányállat küzdelme az életért. Mennyire rokonszenves egyáltalán a polgári világból nézve a darwini evolúció harcainak üzenete? Hiszen a machiavellista viselkedés pár motívuma már bizonyos állatoknál is, és nem csupán a főemlősöknél, a túlélés fegyvere/záloga.
*
Bereczkei aprólékosan, alaposan áttekinti a machiavellizmus korábbi elemzéseit. Mintegy hatvan panelt sorol be magyarázatként a kötetébe, különféle felméréseket, teszteket (azok szerzői kommentárjait) agytérképeket, fotóteszteket.
Sok kérdésre sokféle a felelet. És minden értelmezés, magyarázat további vizsgálatokra ösztökél, amiket nem lehet elütni a „cél szentesíti az eszközt”-szerű közhelyekkel. Ahogy belátható történelmünk folyamán változott/változik előítéleteink hierarchiája, változik a morálhoz fűződő fogalmaink rendszere, a tisztesség társadalmi megítélése; ugyanígy változik a machiavellizmus eddig nem nagyon vizsgált, gyakran homályos megítélése is. Talán azért is, mert általában érintettek vagyunk. A machiavellizmus kisebb-nagyobb elemei bennünk rejteznek gyermeki játékainkban, karrierépítő szándékainkban, szexuális stratégiáinkban, családon és egyéb közösségeken belüli pozícióink kialakításában.
„Vélhetően a machiavellizmusra jellemző sajátosságok azért alakultak ki a múltban, mert hozzájárultak őseink túlélési és szaporodási sikeréhez. Más szóval, a machiavellizmus, mint viselkedési stratégia, gyakran előnyössé vált a társas kapcsolatok bonyolult rendszerében, ezért fennmaradt és ma is alakítja az emberek életét.”
A machiavellizmus tehát az evolúció szempontjából többnyire sikeres, sőt, össztársadalmi szempontokból is, a negatív személyes élményeink dacára, gyakran nyereséges stratégiának is minősíthető. Ezért is terjednek el sikeresen a machiavellisták a populációban. Talán, figyelembe véve a machiavellisták, vagyis maga az ember, alkalmazkodó képességét a társadalmi környezetéhez, az emberi „kaméleonkodás” fölött a huszonegyedik században már nem is csodálkozhatunk. Ha csodálkoznánk, akkor lennénk igazán balekok.
Bereczkei Tamás: Machiavellizmus: a megtévesztés pszichológiája
A könyv a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával jelent meg.
Copyright © Bereczkei Tamás, Typotex, Budapest, 2016