Kedves tiszás állampolgár, olvasgasson 12 pontot – hátha megérti, mi is ez a sok ember a Békemeneten!

Itt a nemzeti ünnep, itt az újabb békemenet – s a túláradó tisztelet és szabadság jegyében itt a szezonja annak, hogy sokszínűségpárti honfitársaink krumplival megvett egyfogú, buszoztatott analfabétának minősítsék mindazokat, akik bátorkodnak nem velük sétálni.

Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.

Mi van, ha akár egyes óellenzékiek számára is akkor vált már-már szerethetővé az „Ember, most jövök ki a templomból”, amikor alternatívaként egy politikus a strasbourgi sajtótájékoztatóján személyében gyalázni kezdett egy 2004 óta Brüsszelben dolgozó tudósítót, majd távozáskor odasziszegte neki,

Vajon kizárt-e, hogy valaki alapszintű matektudással is összerakja, hogy az az állítólagos 165 milliárdos propagandakiadás, amelyről az egyik politikai erő folyamatosan beszél,

(a híradók összköltsége a teljes költségvetés századrésze), miközben a másokat propagandistázó párt is simán eltapsolja bevételeinek egyharmadát marketingcélú produkciós költségekre és online hirdetési költségekre, huszonegyszer annyit költve ilyesmikre, mint pénzügyi, jogi és egyéb szakértőkre? Mi van akkor, ha egy polgár kifejezetten irtózik az olyan vezértől, aki az

S mi van, ha valaki „bárkire leszavaz”, csak ne jusson a hatalom közelébe olyan politikus, aki érdemi jogkörök hiányában is reggel, éjjel meg este a hírportálok Facebook-oldalain dirigál a szerkesztőknek? Elképzelhetetlen-e, hogy annak láttán, ahogy egy pártvezér visszatérően Szöllősi Györgyit alázza vagy egy 40 éve a munkáját végző brüsszeli tudósítónőt fenyeget a nem vágyott kérdései miatt, egy polgár úgy dönt, ezt az alakot minden erejével távol tartja minden lehetséges pozíciótól?

Felelős ministeriumot Buda-Pesten.

Aki 2026-ban is tartja, hogy Magyarországon nem valamely birodalomnak alárendelt helytartótanácsra van szükség, hanem szuverén döntéshozatalra, vajon mennyiben érezhetné magát jó kezekben a külföldről érkezett Orbán Anitánál és Kapitány Istvánnál, akik a magyarországi viszonyokat érintő alapvető kérdésekben is meghökkentő tájékozatlanságot mutatnak, de legalább külpolitikai kérdésekben sunnyognak? Ha a polgár köszöni, inkább az Európai Unióban mára a legnagyobb külügyminiszteri tapasztalattal rendelkező Szijjártó Péter mögé áll, és a diverzifikáció, valamint az ellátásbiztonság jegyében kéri az orosz energiahordozókat is, tudván például, hogy azokból 2026 februárjában a macroni Franciaország is többet vásárolt, mint Magyarország,

Évenkinti országgyülést Pesten.

Mi van, ha valaki nem rajongója a rendeleti kormányzásnak, ugyanakkor az elmúlt évben többet látta Orbán Viktort a magyar Országgyűlésben, mint a TISZA-vezért az Európai Parlamentben, és ebből azt a következtetést vonja le, hogy előbbi komolyabban veszi a parlamentarizmust? 2024-ben Magyar Péter többek között azzal érvelt a brüsszeli kamuállása mellett, hogy

Ha a strasbourgi ülésen való részvétel helyett például unboxing videót készített otthonában a saját fotóalbumának kicsomagolásáról, akkor felróható-e bárkinek is, hogy tőle biztosan nem várja a demokratikus viták felvirágzását? Ha egy EP-képviselő kizárólag akkor jelenik meg az Európai Parlamentben, amikor az a megfelelő vágóképek elkészítéséhez vagy egy propagandacélú szavazáshoz pártpolitikai okokból kívánatosnak tűnik, akkor bugyuta feltételezés-e vajon az, hogy ugyanő a magyar Országgyűlést is hasonlóan eszközként kezelné? Továbbá: ha egy állítólag szárnyaló ellenzéki erő ott próbálja (a lehető legamatőrebb módon) gáncsolni kisebb ellenzéki versenytársainak listaállítását, ahol csak lehet,

Közös teherviselés. Urbéri viszonyok megszüntetése.

Feltétlenül lesújtó véleménnyel kell-e lenni annak agyi képességeiről, aki nem gondolja szentéletűnek a kormánypárti tábor legvagyonosabb tagjait (se), ugyanakkor észleli, hogy a TISZA-vezér úgy tetszeleg kifejezetten a Nemzet Adakozójának szerepében, és úgy hirdeti magáról, hogy jövedelmének felét jótékony célokra fordítja, hogy vagyonnyilatkozatában nyoma sincs semmiféle nagylelkűségnek? A tavalyi év második félévében megtakarítása gyakorlatilag annyival nőtt, amennyi pénzt megkeresett – ebből számtanilag nehezen hozható ki az, hogy keresetének felét a rászorulóknak adta.

Ő, aki állítása szerint 2,5 millió forintban maximalizálná a miniszterelnöki fizetést (bár ezt még az úgynevezett hivatalos programjukba is elfelejtették beleírni), fél év alatt, oldtimerezés és evezés közben simán felhalmozott az eurószámláján 24 millió forintnyi pénzt, azaz havi négymilliót, míg pártjának szimpatizánsai („magyar állampolgárságú magánszemélyek”, 16 éve Orbán-kormányok alatt sínylődő következetes ellenzékiek, jóhiszemű Rendszerváltó Kártyások) 9 hónap alatt közel kétmilliárd forintot adakoztak össze, támogatván a TISZA áradását.

Hát az teljességgel kizárt-e, hogy egy kommunizmuskárosult családba született, az utóbbi 16 évben azonban minden „neres” kapcsolat nélkül pazar felívelést elkönyvelő szorgos konzervatív inkább a „munkaalapú gazdaság” feliratú zászló körül gyülekezik, nem pedig az „elvesszük a kuláktól” jellegű szlogen mögé áll be?

Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján.

Vajon meg kell-e venni bárkit is egy zsák krumplival ahhoz, hogy ne érezze a független bíráskodás letéteményesének azt a jogászt, aki akkor és aszerint veti be vagy sem a hónapok vagy évek óta birtokában lévő, állítólag közérdekű bizonyítékokat, hogy kap-e ínyére való állást Mészáros Lőrinctől? Nem lehet, hogy a jogász felmenőivel kérkedő és közben boldog-boldogtalant börtönnel, vagyonelkobzással vagy munkahely-elvesztéssel fenyegető politikushoz képest több jogérzék szorult például a legutóbbi Békemeneten látott legyesbényei úrba, aki arra a provokatív felvetésre, hogy kijárna Magyar Péternek némi gumibotozás, derűsen a „Maga normális, egyébként?” szavakkal mutatott rá, hogy meglehet bár a véleményünk a másikról,

A’ katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk.

E tekintetben most egy pillanatra szakadjunk el az aktuális fejleményektől, és tegyünk fel csupán egyetlen kérdést: ha egy politikai erő szellemi hátországának oszlopos tagja, jeles írástudója, Nagy Ervin országos cimborája három évvel ezelőtt (Umbriában aperolozván) fontosnak tartotta leszögezni, hogy „Én a magam részéről az orosz agresszor elleni győztes honvédő háborúja befejeztével nagy örömmel látnám Ukrajna segítségét Magyarország demokratizálásában”, és ez a kijelentés máig is ott tündöklik oldalán, akkor

(Különös tekintettel arra, hogy az idézett mondat szerzője egy 444-cikk alapján ragadtatta el magát, amely cikk először arról szólt, hogy Orbán egy EU-csúcson nem fogott kezet Zelenszkijjel, később azonban átíródott, mivel kiderült, hogy de, kezet fogott – emberünk tehát ráadásul egy álhír alapján hívta be szimbolikusan az ukrán frontot, ennyit a szellemi hátországról).

A’ politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.

Kizárt-e, hogy valaki a maga szabadelvűségében azzal szemben, aki munkanélküliséget ígér a vele nem szimpatizáló újságíróknak és véleményvezéreknek, illetve olyat mond nekik (fájóan logikátlanul), hogy „a helyükben az utóbbi pár évet kitörölném az önéletrajzomból, és inkább azt mondanám, hogy családi okokból otthon tartózkodtak”, inkább amögé áll be, akinek sokadik kétharmada idején is simán lehet kampányidőszakban is személyikultusz-filmet bemutatni az ellenzék vezéréről (és telik is rá)?

Márpedig mindössze ennyit lenne érdemes bátran és őszintén átgondolni, a Békemenet hűséges táborának reflexszerű lebirkázása helyett, amennyiben valaki a maga részéről a márciusi ifjakkal együtt szeretné, hogy legalább a maga kis hatáskörében legyen béke, szabadság és egyetértés.

***

(Nyitókép: MTI/Czeglédi Zsolt)