Sztálinnál járni

A grúziai Gori Sztálin-múzeuma a történelemhamisítás nehezen felülmúlható remeke, virtuális valóság, ahogy Berija and Co. láttatni akarta. A földkerekség egyetlen helye, ahol a barokkból csúfot űző Joszif Visszarionovics is szép és jó.

Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin a rendkívül erős mezőnyben (Hitler, Lenin, Mao stb.) is valószínűleg teljes joggal rászolgál a „világtörténelem legnagyobb gonosztevője” címre, de mindenképpen dobogós.

Megítélése azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy szülővárosában, a Tbiliszitől 50 kilométerre, szűk másfél órás minibusz-útra lévő koszos-kopott Goriban rendületlenül áll és virul a generalisszimuszról elnevezett, Grúzia „legnagyobb fiának” idealizált emléket állító, a történelmet igen szubjektíven kezelő, Gulágról, ukrán éhínségről, Csekáról és NKVD-ről, kivégzés-cunamikról, Molotov-Ribbentrop paktumról, katyńi tömeggyilkosságról, hidegháborúról nagyvonalúan megfeledkező, kategóriájában mégis tökéletes múzeum.

Sztálinbarokk kimaxolva

A „béke bajnokának” szülőviskójától pár méterre, Berija szellemi bábáskodása mellett már életében, 1937-ben rendeztek kiállítást, az alapötletből pedig 1957-re nyerte el kései sztálinista barokk formáját a parkosított közterületen álló múzeum.

Október középső két hetében Grúziát és Örményországot járva értelemszerűen megnéztem a Sztálin előtti múltjából csak egy hegyen magasodó várromot megőrző, egyébként jellegtelenségében jellegzetesen posztszovjet Gorit is. A remek konyhájáról és több ezer éves borkultúrájáról (a grúzok szerint a világ első borkultúrájáról) ismert országban – Gori közelében is – akad ezer és egy más látnivaló, ősrégi monostorok és magashegyek, orosz változattól eltérő ortodox katedrálisok és ókori emlékek, de az ínyenc a Dél-Kaukázusban is ínyenc, s mi más lenne ínycsiklandozóbb falat egy ködbe, esőbe hajló októberi zord péntek délelőtt, mint ellátogatni a derék Joszif Visszarionovics szülővárosába, a nevét viselő múzeumba? És ha már ott tengek-lengek, napnál is evidensebb, hogy megpróbálok pár szelfit készíteni a diktátor remekbe éppen nem szabott, de annál idealizáltabb szobraival…

G, mint Gori

Goriba érve azonnal jön az itt aztán tényleg megállt az idő érzés, hacsapuri és gőzölgő lepények illatában verekedem át magam a szűk utcai piacon, nagy nehezen megkérdezem, még nehezebben megértem, hogy hol és merre, aztán főutca-féle, a szovjet idők jellegzetesen ormótlan főterével, monumentális önkormányzattal, onnan pedig már nyílegyenesen vezet a múzeumhoz a Sztálin sugárút.

Grúziáról közkeletű vélekedés, hogy a pályafutását papnövendékként kezdő, de már a tbiliszii teológiai szemináriumon marxista diákcsoportot vezető Sztálint egyes körökben ma is kultikus tisztelet övezi. Lehetséges, de minimális jelét nem látom – „se megerősíteni, se cáfolni nem tudom” –, sőt, a múzeumról érdeklődve, az utca korosztály-független embere inkább morc, semmint örömtől kicsattanó, szeretet helyett félve szégyellő tekintettel reagálja le kérdésemet.

Második világháborús győzelmi emlékmű mellett el-, mutatós parkon áthaladva tűnik fel Joszif Visszarionovics szülőházikója, fölé és köré emelt, azt az időjárás viszontagságaitól óvó szikár épülettel.

Semmi nem csap még meg, teljesen jellegtelen a tisztára pucolt és gondosan karban tartott viskó, a múzeumbejárat előtt álló Sztálin-szobor – és az első közös szelfi – sem a szocialista realista képzőművészet remeke. Diszkrét angol szöveg figyelmeztet, hogy a termekben látható anyag a szovjet propaganda és történelemhamisítás jellegzetes példája, virtuális valóság előtti virtuális valóság, aztán jegyvétel és be a shopba, szokásos giccseket vásárol egy-két csillogó szemű ütődött időutazó turista, túlárazott bögrék, kulcstartók, tányérok és hasonló csecsebecsék, változatlanul semmi különös, de azért már bizsereg valami a kinti szürkeségre hibátlanul rímelő áporodott légkörben.

Barokk-értelmezések

Vörös szőnyegen, a forduló márványszobra (újabb szelfi) mellett, pompás kristálycsillár alatt lépkedek az emeletre, a terem előtt kortárs képzőművészeti egyveleg – a múzeum legőszintébb, a jelenből visszapillantó része – máshol szórakoztatna, itt inkább a komorba hajló nihilt, a letűnt szocializmus ember- és karakter nélküli szürke alaptermészetét, középsötéten megtörő fénytelen csillogását, mérhetetlen ürességet és cinizmusát hivatott hangsúlyozni. Hitler és Lenin, majd Mao teljesen torz, emberellenes ideológia nevében, de eszmerendszerektől, a történelem legőrültebb két eszmerendszerétől űzve-hajtva gyilkoltatott, űzött-hajtott biztos halálba milliókat, Sztálin viszont a Lenin által megszerzett hatalomról lehámozott minden eszmét, csak annak mániákus vágya, paranoid imádata és végtelenül racionális gyakorlata maradt.

Eközben Joszif Visszarionovics fényképek, ereklyék között járom a múzeum alapítói megálmodta virtuális valóságot. Azt a múltat, amelyben Malevics és El Liszickij absztrakt formái szocreállá punnyadtak, Tatlin konstruktivista épülettervei dekadens giccsbarokkba fúltak. Emitt egy íróasztal, amott egy fiatalkori fénykép az ifjonc éveiben amúgy jóképű, borostájával-szakállával, gondosan igazított frizurájával mai partik népébe is beillő későbbi diktátorról, másutt egy Lenin, aztán a nagy honvédő háború, gondosan összeválogatott, a cél szempontjából tökély kép- és tárgyhalmaz, harmadik-negyedik szelfi az újabb szobroknál, nem számolom már, az aktuális (természetesen Facebookon megosztandó) Instagram-bejegyzéshez jócskán összegyűlt az anyag.

Egyik dicsőséges állomásról a másikra, Grúziáról Oroszországra, pártkongresszusról gyáravatóra és vissza a pártkongresszusra, onnan iskolai ünnepségre váltva követem végig a pállottan idealizált, unalomig ismert kliséktől – emberséges vezér a nép egyszerű fiaival, megtört, de őszinte tekintetű szelíd nénikével, az eszme iránt elkötelezett ifjúmunkásokkal, tündéri kisgyerekkel – hemzsegő életutat.

Keleties Sztálin-szőnyeg, nyugatias Sztálin-kerámia, újbizánci Sztálin-mozaik, a művészettörténet leghamisabb és a leginkább félreértelmezett barokkja után már csak a végkifejlet, a diktátor halotti maszkjának szavakba önthetetlen apoteózisa és néma bambulás, a történelemhamisítás egyedülálló remekére való zavart rácsodálkozás marad.

Instagram-posztok Sztálin páncélvonata és a Napisten temploma között

Búcsúkör, majd kimegyek a repüléstől félő, autózni utáló Sztálin szocreál-mentes puritán páncélvonatához. Se festmény, se szobor, csak funkcionális tárgyak dermesztik 1950-be az időt, látom az angol vécét, utoljára Joszif Visszarionovics szarhatott bele, nézem a cicomamentes bútorokat, vészidők kopottas mementóit.

Semmi nem elevenedik meg, nem tűnnek fel történelmi szereplők a képzeletbeli filmvásznon. Csak űr és cinizmus marad helyettük – nem gondolkozom, mert itt és most felesleges gondolkoznom múltról, jelenről, történelemről, Sztálinról, Hitlerről…

Kiürült, lefáradt aggyal térek vissza a shopba, nem vásárolok semmit, csak találok egy internetkapcsolatot, posztolok kettőt az Instagramra, becsekkolok a Swarmon, a másfél órája rám szállt taxissal 40-ről 20 larira (egy lari kb. 145 forit) lealkuszom a közeli Uplistsikhébe, a Napisten templomához vivő oda-vissza utat, és hosszan szellőztetem a fejem, mosolytalan örömmel nyugtázva, hogy 2016-ot írunk.