Karinthy Frigyes 1918-as írását Nyáry Krisztián közölte újra Facebook-oldalán.
„Kedves tanár úr vagy szerkesztő úr, vagy nem tudom, hogy nevezzem, aki 2016. november 16-án a Múzeum hírlapi halljában böngészi ezeket a lapokat, hogy nagy történelmi regényéhez, mely a forradalomban játszik, egykorú adalékot szerezzen - hát, hogy vannak maguk odaát, a másik században? Ma különös kedvet érzek, hogy magával eldiskuráljak, hogy magának, aki nekem nem válaszolhat, levelet írjak az idők mélységéből. Én is kaptam ilyen leveleket a múltból, ó, igen, csiklandós borzongással lapozgattam én is az 1792-es Moniteur és Ami du Peuple sárga rongyait. Danton és Marat és Desmoulins Camille irkáltak nekem a múlt börtönéből, és gondoltam rá, és tudom jól, hogy valamikor én is patinás múlt, sárga történelem leszek korommal együtt, a nagy falak közt, melyeknek egy ablaka van csak, hátrafelé nyíló.
Ó, és borzongva gondoltam rá, mi lett volna, ha a régi emberek egyszer közvetlenül szólítottak volna a nevemen, vagy pontos megjelöléssel üzentek volna nekem, arccal fordultak volna felém, és rám néztek volna - talán felelni tudtam volna nekik, hangosan kiáltva a mély kútba, elmúlt idők sötétségébe.
Most hát így szólítlak meg téged, száz év múlva élő embertársam, én, a régen porladó és régen halott. Mily bölcs és milyen hatalmas vagy hozzám képest, milyen szegény és nyomorult és tanácstalan és vak vagyok én a te szemedben. Nincs az a császár és fejedelem és elnök, aki boldog ne volna, ha egy percnyi beszélgetésre méltatnád őt, s megkérhetné tőled: nézd meg valamelyik tankönyvben, meddig élt ő - és közöld vele.
Kérlek szépen, válaszolj nekem. Próbáld meg, kiálts nagyot, talán meghallom. Vagy írj ide a Pesti Napló elsárgult margójára néhány szót, de jól nyomd meg a ceruzádat, hogy mármost el tudjam olvasni - avagy nem találtatok ti fel valami olyan vegytintát, ami száz évvel előbb nyomot hagy már a papíron, mielőtt írtak volna rá?
Gondold meg, minő jelentősége volna, ha néhány dolgot közölnél velem, amit te könnyen megtudhatsz. Hogy ide menjek és oda ne menjek, hogy itt ez lesz és ott az lesz, hogy ezt kerüljem, azt pedig cselekedjem. Mert mit tudok én, vakon és tehetetlenül tévelygő, e forradalomban? Gondold csak meg, milyen hasznos lett volna Robespierre-nek, ha én, szegény kis újságíró, Thermidor hatodikán figyelmeztetem őt, hogy jó lesz óvatosabban bánni a Közjóléti Bizottsággal, mert Henriot holnap megérkezik Párizsba.
Gondold meg, Capet Lajos milyen hálás lett volna neked, ha rákiáltasz, hogy Varennes-ben ne váltson lovakat, mert Drouet, a postamester, habzó lovakon nyargal már a falu felé.
Talán te is tudsz efféléket - bizonyosan tudsz. Kérlek, felelj. Látod, tanulhatsz te is tőlem - készülő regényedhez adhatnék én is néhány korhű adalékot, hiszen te bizonyosan más, intimebb dolgokra vagy kíváncsi, mint amit hamis és nagyképű történelmi munkák nyújthatnak neked, aki, remélem, tehetséges ember vagy, és éppen úgy utálod a hamis, célzatos, romantikus beállítású korrajzokat, mint ahogy én utálom.
Kérlek, írótárs, válaszolj. Könyörgök neked, írd meg sebtiben - mi lesz? Hová megyünk? Meddig élünk? Mifelé törekedjünk? Mitől tartózkodjunk?
Ó, kérlek, felelj! Beszélnék én is neked, elmondanám ezt a délelőttöt - de fáradt vagyok, látod, és érzem, hogy egyetlen nagy és igaz dolog volna csak: ha megszoríthatnám a kezed, és nem kellene nyomorultul elpusztulnom, mint mindennek, ami kedves és drága volt, s amiben hinni tudtam.
1918.”
(Karinthy Frigyes: Hátrálva a világ körül. Válogatott cikkek, összegyűjtötte: Szalay Károly, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1964)