Tűzvonalban, élvonalban

„Sánta Szilárd Kinek a háborúja? c. írása Robert Heinlein klasszikusa, a Csillagközi Invázió, Joe Haldeman Örök háború c. alapműve és John Scalzi Vének háborúja c. sikersorozata alapján közelít a military sci-fihez. A tanulmányból kiderül, hogy ez a sokak által lenézett alműfaj nem is olyan gagyi. Sőt, Scalzi új fejezetet nyit a katonai SF történetében, ugyanis annak »egyik lényegi elemét, a regrutálást gondolja újra«. A konklúzió az emberkép átrajzolásával szembesít, jogosan: »Miután megismertük néhány idegen kultúra véleményét az emberi fajról, láthatjuk – más nézőpontból –, hogy a jövő univerzumában a humán szupremácia nem az egyetlen és a legvonzóbb alternatíva.« Ez bizony szintén figyelemre méltó megoldás. Véleményem szerint egyébként a sorozat ötödik kötete, A lázadás hangjai mindemellett a military sci-fi egyik csúcsteljesítménye. (Valószínűleg az első rész is az, ezért a fentebb jelzett, a »műfaj« népszerűségére vonatkozó dilemmára Scalzi a megoldás. De e sorok írója nagyon kedveli pl. A holnap határa c. konstrukciót is, de ez most megint nem érdekes.)

Pár mondatot feltétlenül megérne itt Marko Kloos Frontvonalak c. regénye is, hiszen a szóban forgó – a fentiek szerint tehát korántsem annyira alantas – alműfaj egyik igen népszerű tartozéka. Az eddig elmondottak felépítik a befogadáshoz szükséges kontextust, Kloos műve innen nézve valószínűleg nem fog csalódást okozni. Kérdés persze, hogy ebben az illusztris társaságban képes-e valami kimagaslóra. Nos, éppen a Frontvonalak olvasása közben döbbenhetünk rá arra, hogy a mindenségit, magas ám a léc. Scalzi és társai után ez a szubzsáner már nem olyan, mint régebben volt. Itt viszont katonásan megállok: nyílt kérdésként fogalmazom meg, hogy Kloos vajon automatizálja-e a katonai SF kliséit, vagy netán felforgatja azokat? Az egyik kedvenc mondatom a regényből így hangzik, és egyben ez egy kis »segítség« is a válaszhoz: „És tessék, itt vagyunk, az első valódi bogárháborúban, és mi vagyunk a bogarak.«”