Demokraták

„A »demokratikus ellenzék« valamiért úgy érzi, hogy a mögöttük álló nem túl reprezentatív tömeg abban látja saját érdekeinek védelmét, ha választott képviselői folyamatosan vitákat kezdeményeznek Magyarországról, és hazánkat elmarasztó ítéleteket követelnek az uniós intézményektől. Noha kétségkívül találnak alkalmat arra, hogy gyakorlati haszonnal is járó munkát végezzenek, mint mondjuk Ujhelyi István a turisztika terén, lássuk be: a Strasbourgba és Brüsszelbe exportált belpolitikai cirkusz messze a leghangosabb.

A DK-s Niedermüller Péter is nagyon akart vitázni a referendum kapcsán Magyarországról a múlt heti plenáris ülésen, de még a szociáldemokrata frakció se nagyon vágyott rá, így az illetékes szakbizottságba küldték az ügyet. Pedig hát annyi, de annyi értelme lett volna a dolognak, hogy ahhoz – a bizottsági vitát amúgy támogató – Szanyi Tibort kell segítségül hívni, ő azt mondta: az »azonnali, spontán tárgyalások zömmel csak a félinformációknak és az ezekből táplálkozó indulatoknak adnak teret«. No meg annak, hogy például Niedermüller Péter az Orbán-kormányt szidhassa a vitán unatkozó pár tucat szerencsétlennek, ha már rá és Molnár Csabára nem vonatkozik a budapesti kollégák sajátos elképzelése a választói érdekek képviseletéről. Többnyire egyébként legalább a vitáig sikerül azért eljutni, hiszen a sokat emlegetett »baloldali többség« attól áll össze az EP-ben, hogy míg a néppártiak nem szívesen közösködnek a tőlük jobbra állókkal, addig a szociáldemokraták, liberálisok és zöldek – akik szintén liberálisok – számára a szélsőbalos frakció ugyanaz, mint ők maguk, csak zakó nélkül.

A demokratikus ellenzéki lét összefoglalva tehát annyit jelent, mint megpróbálni Brüsszelt rávenni arra, hogy lépjen fel a magyar kormány ellen, ha már arra a »demokratikus ellenzéknek« otthon nincs meg az ereje, támogatottsága, legitimitása, demokratikus felhatalmazása. Halkan teszem hozzá, a helyükben nem vennék mérget arra, hogy mennybe mennek, ha véletlenül egyszer sikerül.”