Al Robertson: Égtörés

„Az író tovább is csavart a klasszikus cyberpunk toposzon: a világot igába hajtó megavállalatokon, itt ugyanis a vállalati struktúrát egy az egyben mesterséges intelligenciák alkotják, akiket istenekként tisztelnek és félnek az emberek. De itt nem állt meg Robertson, a vállalati istenségeken kívül még számos mesterséges értelem él az emberek között. Mint például a Totalitás értelmei, a harcra tervezett intelligenciák vagy a szerettek halálakor leképezett reprók. Ezek a tudattal rendelkező entitások, melyek az elhunyt minden emlékét tartalmazzák és az élők bármikor lehívhatják, ha társalogni támad kedve valamelyik eltávozott szerettével. Ez utóbbiak léte olyan témákat vetett fel, mint például, hogy a mesterséges entitás tekinthető-e ugyanannak a személynek, mint akiről mintázták azt, ha minden emlékével és a személyiségével is rendelkezik vagy, hogy mi is tekinthető élőnek. Óriási potenciál rejlik ebben a témában, több száz, ha nem több ezer oldalas köteteket lehetne megtölteni ezt boncolgatva.

Ezt a hihetetlen világ szinte kiált az izgalmasabbnál izgalmasabb karakterek után, ám ezt csak részben sikerült megadnia az írónak. Jack Forster és Hugo Fist párosa közül az utóbbi az igazán összetett jellem, aki fejlődik a cselekmény során. Bevallom, eleinte Fist csipkelődésen erősen túllépő fricskáit és hetvenkedő viselkedését nehezen tűrtem, de idővel finomodó személyisége egyenesen kedvelhető karaktert csinált belőle. Sajnos több valóban emlékezetes szereplőt nem tudnék felsorolni, valahogy hiányoltam egy erősen összetett gonosz karaktert, aki ellenpólusa lehetett volna Fistnek. A már említett reprók léte is egy kihasználatlan ziccer maradt, mert bár a történet során előkerülnek az élet definíciójával kapcsolatos kérdések, inkább csak mellékzöngéknek tűnnek – persze lehet, hogy a folytatásokban jobban kibontja ezt a témát Robertson.

További hiányossága a kötetnek, hogy időnként kissé elnagyolttá válik a cselekményt. Volt olyan konfliktus például, ami túl nagy hirtelenséggel oldódott meg, pedig ügyesen építette fel Robertson a konfliktushoz vezető utat. A bámulatos világot is csak nagy vonalakban ismerjük meg, alig esik pár szó a Totalitás által uralt területekről, annak működéséről és struktúrájáról. Egan és Rajaniemi sokkal elborultabb virtuális világokat hoztak létre, amiket sokkal mélyebben megismerünk, igaz fel is áldozták a könnyen emészthetőséget ezért cserébe. S valahogy a bűnügyi szál is kicsit súlytalanra sikerült, igazi meglepetést nem tudott okozni.”