Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

„A könyv az egyik legakciódúsabb Kultúra regény, talán a »Phlebas«-t lehetne még egy szinten említeni vele, legalábbis ebben a tekintetben. A humanoid kontra humanoid vagy késrakéta kontra drón párharcoktól egészen az űrállomás kontra hadihajó felállásig mindenféle elképzelhető konfliktusba betaszítja az olvasót Banks, és ezek az akció részek kifejezetten élvezetesek, ötletgazdagok. Ezen a téren szerintem sokat fejlődött az író a »Phlebas« óta, ahol olykor kissé még ponyvaízűek még ezek az epizódok. Banks egyébként kifejezetten élvezi az akciójelenetek megkomponálását és írását. Egy nyilatkozatában meg is jegyzi: »Ezek a részek szinte maguktól íródnak, elképesztő részletességű térbeli képekként vizualizálom őket. Igaz, a végén mindig vissza kell nézni és leellenőrizni, hogy a fizika valóságos-e.« A Hidrogén szonátában ez meglehetősen hihetőre sikerült, de az is tény, hogy Banks csak a látszat fenntartására törekszik.  Ez az általa kitalált világegyetem szabályaihoz való ragaszkodásban ki is merül, mivel ezek a szabályok nem éppen az einsteini fizikából táplálkoznak… Ő nem Reynolds vagy éppen Egan.

A sodró lendületű akciók bár élvezetesek, mégis inkább a könyv filozófiai aspektusai az érdekesek. Természetesen ez a regény, akárcsak a Kultúra sorozat többi darabja, nem több mint egy igényes, modern űropera. Ennek ellenére az író értékrendje és az őt foglalkoztató kérdések könnyen tetten érhetőek műveiben: A Játékmesterben és a Holtpontban a klasszikus cél szentesíti az eszközt dilemma, a Fegyver a kézben és a Nézz a szélbe esetében a bűn és bűnhődés kérdése, a Surface Detailben a pokol és szimulált valóságok moralitása,  a Hidrogén szonátában pedig a hit intézményesítésének kérdése húzódik meg a főbb történések hátterében. És természetesen mindenhol ott van a Kultúra, Banks személyes mennyországa, ami önmagában is egy állásfoglalás az író részéről.”