Ray Kurzweil megint hülyeséget beszél

„Ray Kurzweil évtizedek óta melléfog a jövővel, de valamiért mégis meghallgatják. Állítólag előadásonként 50 ezer dollárt fizetnek neki cégek, hogy ostoba dolgokat halljanak a holnap fényes tech-utópiájáról. Egyik ilyen előadásán mondta nemrég, hogy a világ nem válik rosszabbá, csak mi érzékeljük úgy. Engedjék meg, hogy alázatosan sugalljam: Ray Kurzweil legjobb esetben is hülyeséget beszél.

A jövő tanulmányozásának egyik legfontosabb módja a múlt megértése. Úgy tűnik, Kurzweil elég pontatlanul ragadja meg a történelmet. De döntsék el Önök.

A következőket mondta: «Azt hisszük, hogy rosszabb lesz a világ; jobbról és balról, és más országokban is ezt látjuk. Ezt érzékeljük. Valójában az történik, hogy jobbak az információink a világban végbemenő rossz dolgokról. Ha száz éve egy csatában letörölték volna a föld felzínéről a szomszéd falut, még csak nem is hallottunk volna róla. Most viszont nemcsak hallunk a világ másik részén lévő konfliktusokról, hanem át is éljük azokat.»
Mi a nagy probléma ezzel? Hogy nem igaz. Egyáltalán nem.

Kezdjük az említett időszakkal. Egy évszázada. Száz éve. 1916 közepén.

Tudják, mi történt 1916-ban? Pusztító technológiákkal darabjaira szakította magát a világ. Az Egyesült Államok csak a következő évben lépett be a háborúba, de az első világháború volt az a háború, ahol tankokkal, gépfegyverekkel, mustárgázzal semmisítettek meg embereket. Honnan tudom ezt most, 2016-ban? Csak három lépést tettem a mögöttem lévő könyvespolcig, és megnéztem néhány magazint az első világháborúból.

A magazinoknak olyan borítójuk volt, mint ez, amit pont most szkenneltem be a The Literary Digest 1918. május 18-i számából.

A világ bitang jól össze volt kapcsolva. Napilapok, magazinok, telefonok. És a rádió is gyerekcipőben járt már. De mehetünk messzebbre is. Kurzweil bennragadt az időhurokban, és kétszáz évet akart mondani. 1816. Nem-nem, az emberek bizony rendelkeztek információval a szomszéd faluról. Sőt, napilapok is voltak. És távíró is.

Elismerem, hogy egyik sem szolgáltatott olyan azonnali háborús képeket, mint a Twitter vagy a CNN.

Ha tudtunk a szomszéd falu létezéséről, tudtuk, hogy a lakóit éppen lemészárolták vagy sem. A tudás mindig hatalom, a hatalom mindig túlélés volt. Ha nem tudta, hogy a szomszéd falut pont lemészárolták, valószínűleg Ön lett volna a következő. Az ismeret nem jelentette feltétlenül, hogy megelőzhette volna, de lett volna esélye rá.

Amikor Kurzweil azt írja, hogy «nemcsak hallunk a világ másik részén lévő konfliktusokról, hanem át is éljük azokat», egyszerűen sértés a háborút és járványokat, szörnyűségeket átélőkre nézve. Igen, émelyegtem a nizzai terrortámadás képeit látva, de egyáltalán nem azt éreztem, mintha ott is lettem volna. A modern média közelebb vitt hozzá, de nálam okosabb valaki biztos könnyen bebizonyítaná, hogy az élő rádióközvetítés zsigeribb hatású a Twitter-fotóknál.

Alapvetően értem, mit próbál Kurzweil mondani. De attól még nem lesz sem igaz, sem egyedülálló. Alvin Toffler jövősokkjának elsőszámú feltételéről van szó – a jövő túl gyorsan megy végbe ahhoz, hogy feldolgozzuk, ami még mindig nem igaz. Nemzedékről nemzedékre tökéletesítjük a jóban, rosszban velünk fejlődő médiumokat.

Imádjuk romantizálni a múltat, és kétségbeesetten el akarjuk hinni, hogy elődeinknél mennyivel jobban informáltak vagyunk. Annak ellenére, hogy sok területen zseniális, Kurzweil téved, mint oly sok másban. Végülis irdatlan sok tudományos fokozata, irdatlan sok és fél cége van, és egész biztosan sokat tett az MI-ért, még mielőtt kiment volna a futurista mélyvízre.

Talán Douglas Hofstadter írta le legjobban Kurzweilt: «tartós alapokon álló és őrült ötletek bizarr keveréke. Mintha vennénk egy csomó remek ételt és némi kutyaürüléket, aztán annyira összekevernénk, hogy képtelenek lennénk kitalálni, mi jó és rossz benne.»

Ezúttal rátaláltunk a kutyaürülékre.”