A külső támadások és ármányok, melyeket sokan a Közel-Kelet minden gondja eredőjének tartanak, sokszor valójában nem okozói, hanem következményei a térség hanyatlásának.
„A térséget mesterséges határokkal felszabdaló Sykes-Picot egyezmény századik évfordulója alkalmából sokan ismét a Nyugat történelmi felelősségét hangoztatják. A valóság azonban mindig összetettebb, mint amilyennek elsőre látszik. Az arabok és a régió hanyatlása ugyanis már a XIII. században megkezdődött. A minden bajok okozójának tartott külső támadások és ármányok pedig valójában nem okozói, hanem következményei voltak a kudarcoknak. Ez pedig Európa számára is fontos tanulságokkal szolgál. (...)
A realitások ellenére keleten és nyugaton egyaránt sokan tekintik a Sykes-Picot egyezményt a Közel-Kelet minden baja okozójának. A posztkolonialista bűntudattól szenvedő nyugati gondolkodók, az arab nacionalista vagy épp iszlamista irányzatok egyaránt a gyarmatosítókat és azok tervezőasztalon meghúzott gúnyhatárait jelölik meg a XX. századi bajok fő okaként. A vélekedés elterjedtségét mutatja, hogy 2014 nyarán még az Iszlám Állam is a Sykes-Picot egyezmény bukását éltette, mikor targoncáival legyalulta az Irakot Szíriától elválasztó homoksáncot.
Van azonban egy bökkenő: a nyugati hatalmak valójában a Közel-Keletet – szemben Észak- és Fekete-Afrikával, Indiával és Délkelet-Ázsiával – soha nem gyarmatosították. A Sykes-Picot paktum véletlenül sem volt »Arab Trianon«, hiszen a térség már a XIV–XV. századtól kezdve az Oszmán Birodalom részét képezte. Az Európa beteg emberének tartott Törökország legyőzése után Franciaország és Nagy-Britannia pusztán azt tette, amit a mindenkori győztesek tesznek a mindenkori legyőzöttekkel: felosztották egymás közt annak területeit. A Közel-Keletet ráadásul nem gyarmatokra, hanem befolyási övezetekre szabdalták. Valahogy úgy, ahogy Németországot is a II. világháborút követően. Párizs és London részéről egyébként kifejezett felelőtlenség lett volna hatalmi vákuumot hagyni a legyőzött ellenség területein, vagy éppen átengedni azokat egy új, és ezért bizonytalan politikai entitásnak. Ráadásul a nyugati kezek – a hiedelemmel ellentétben – nem vaktában, hanem alapvetően a politikai, társadalmi és gazdasági realitásokat, valamint a korábbi oszmán adminisztrációs gyakorlatokat figyelembe véve húzgálták meg a Közel-Kelet új határait. (Érdemes megjegyezni, hogy a törökök még így is jól jártak: a cárral kötött megállapodás értelmében eredetileg Oroszország kapta volna Isztambult, ha a hatalmat 1917-ben átvevő bolsevikok nem lépnek ki a háborúból.)
A Nyugat felelőssége természetesen nem képezheti vita tárgyát. Tény, hogy a XX. század külső beavatkozásai sokat rontottak a Közel-Kelet országainak egyébként sem rózsás állapotán. A Sykes-Picot egyezmény, ahogyan később a cionista projekt támogatása, a demokratikusan megválasztott iráni Mosaddegh-kormányzat 1953-as megpuccsolása, Szaddam Husszein erőszakos megdöntése 2003-ban, mind-mind évtizedes konfliktusok magvait hintették el. Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy a nyugati – kezdetben a francia és brit, majd az amerikai – befolyás az arabok gyengeségének nem okozója, hanem következménye volt.
Ha az arabok vagy muszlimok egységesek és erősek lettek volna, a Nyugatnak nem lett volna esélye félperiferikus érdekszférává zülleszteni a Közel-Keletet. Tudni kell, hogy – néhány kivételes esettől eltekintve – a Nyugatnak nem kellett seregeket küldenie a térségbe, hogy érvényesítse akaratát. Sőt még megosztania sem kellett annak népeit. Elég volt egyszerűen csak uralkodni a már eleve megosztott, egymással forrásokért és befolyásért küzdő, egymást kölcsönösen árulónak minősítő csoportok fölött. A közös nemzettudat hiányában egymással rivalizáló törzsek, klánok, felekezetek és más csoportok maguk sem voltak restek külső segítségért rohanni helyi riválisaik ellenében. És ez – látva például a szíriai helyzetet – így van a mai napig. A Nyugat pedig bolond lett volna nem »segíteni«. Az olaj világgazdasági jelentősége, valamint a szovjet, majd később orosz és kínai térnyeréstől való félelem miatt nem önkényes imperialista, hanem reálpolitikus döntés a különféle kliensek, helytartók és szövetségesek mindenkori támogatása.”
(A teljes írás a Demokrata hetilap aktuális számában jelent meg.)
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Sayfo Omar szerint Aszad romokon uralkodott, a társadalom összetettsége miatt pedig itt az iszlám fundamentalizmus nem életképes politikai koncepció.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Az orosz elnök a Nyugat politikájával és gazdasági hatásaival kapcsolatban is éles kritikát fogalmazott meg.
A cél a történelem kezdete óta ugyanaz a hadviselésben: a győzelem, az akarat rákényszerítése az ellenségre.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
