A hazafias asszimiláció

„A XVIII. század végén az amerikai elit egyetértett abban, hogy az Egyesült Államokat meg kell őrizni angol kulturális dominanciájú államnak, elkerülve az etnikai konfliktusokat, és olyan integrációs elveket és intézményeket kell teremteni, amelyek az újonnan jött bevándorlók számára vonzóvá teszik az alkalmazkodást az angol-amerikai kultúrához.

Ezt a megvalósult modellt nevezték hazafias asszimilációnak (pat­riotic assimilation). A Heritage Foun­dation kutatója, Mike Gonzalez úgy fogalmazott egyik tanulmányában, hogy »a hazafias asszimiláció volt az a kötelék, amely képessé tette Amerikát arra, hogy bevándorlók nemzete legyen«. Ez az elv összefűzte Jeffersont, Lincolnt, Woodrow Wilsont és Franklin Rooseveltet, tehát azt mondhatjuk Gonzalez nyomán, hogy az alapítástól kezdve ez volt az amerikai társadalomszerveződés fő elve. (...)

Az 1970-es évektől részben a változó demográfiai arányokra, részben az afroamerikai és egyéb polgárjogi mozgalmak erősödésére tekintettel egyre terjedt egy másik felfogás, amely a multikulturális társadalommodellt ajánlotta az amerikaiak­nak. A Kanadából elterjedt, Pierre Trudeau liberális párti miniszterelnök nevéhez kötődő fogalmat sokszor leegyszerűsítik a különböző kultúrák egymás mellett élésére. Valójában ez a kifejezés ennél többet takar: nem egyszerűen egymás elfogadásáról van szó valaminő »szeressük egymást«-elv jegyében, hanem arról, hogy a kormányzat maga is úgy tekint a társadalomra, mint kulturális csoportok sokaságára, és a kormány védelmezi, illetve minden intézkedésével érvényre juttatja a kulturális diverzitást. Mike Gonzalez úgy definiálja a multikulturalizmust, mint amely az etnikai identitások támogatásával különálló csoportérdekeket hoz létre, amelyek ráadásul rövid távú szociális előnyökhöz kapcsolódnak. Az ő értelmezésében a multikulturalizmus visszájára fordítja a 200 éves asszimilációt és egy disszimilációs folyamatot erőltet, amely – Gonzalez szerint – nem egy alulról jövő csoportnyomás terméke, hanem egy értelmiségi, jogvédő program. Szerinte ez a társadalom széttöredezéséhez vezet az etnikai kollektivitások alapján, ahelyett, hogy minden egyes egyén jogai érvényesülnének, etnikumtól függetlenül. Kivált erősen bírálja a pozitív diszkriminációt, amely szerinte az eredeti elképzelésekkel ellentétes irányban hatott: ahelyett, hogy lassanként elvezetett volna a „színvak" foglalkoztatottsághoz, az előnyszerzés forrásává vált a munkaerőpiacon.

Gonzalez elemzésének végkicsengése az, hogy nyílt politikai vitára van szükség az asszimilációról és a multikulturalizmusról, amely felöleli az iskolareform, a történelemtanítás és a civil szervezetek megerősítésének a kérdéskörét.

Ilyen vitára az Európai Unióban is szükség lenne, ha a közösség komolyan gondolja, hogy vonzó célpont kíván lenni a bevándorlók (és menekülők) számára. Egyszer pedig erre a vitára talán Magyarországon is sor kerülhetne, ha végre túljutnánk azon az állapoton, hogy kizárólag görcsös félelemmel tudunk reagálni a globális világ folyamataira. Ez a kérdés túl fontos ahhoz, hogy a tárgyalását meghagyjuk azoknak, akik a bevándorlásellenes kampányokkal a napi politika aprópénzére váltják.”