9. Az ellenforradalom hatalomra jutása

„A Magyarországi Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-én megszűnésekor, vezetői külföldre menekültek, vagy igyekeztek idehaza elbújni a felelősségre vonás elől. Budapesten Peidl Gyula, nyomdász, volt munkaügyi és népjóléti miniszter vezetésével úgynevezett »szakszervezeti kormány« alakult, amely döntéseivel igyekezett elhatárolódni a nemcsak a Tanácsköztársaságtól, de egy jobboldali diktatórikus berendezkedéstől is. A kezdettől bizalmatlansággal szemlélt kormányt már hat nappal a megalakulását követően a Fehér Ház elnevezésű ellenforradalmi csoportosulás, Friedrich István gyáros vezetésével és a Budapestet időközben megszállt román hadsereg támogatásával megbuktatta. Ezzel kezdődött az ellenforradalmi időszak Magyarországon.

Budapesten kormányt az említett Friedrich István alakított, és már első intézkedéseivel gondoskodott az 1918. október előtti közigazgatás visszaállításáról és a köztulajdonba vett földek visszadásáról eredeti tulajdonosuknak. Csökkentette a béreket, és visszaállította a háborús sajtócenzúrát is. Már augusztustól elindultak a Tanácsköztársaság alatt kompromittálódott személyekkel szembeni gyorsított bűnvádi eljárások. Ez alapján bárkit le lehetett tartóztatni, és annak fellebbezéshez sem volt joga. A letartóztatottak száma 8-10 ezerre tehető, közülük körülbelül százat ítéltek halálra, ténylegesen azonban 74 főt végeztek ki.

A Kommün bukásának idejére ugyanakkor a Dél-Dunántúlt leszámítva az egész ország tekintélyes részén – beleértve a fővárost is – a román hadsereg irányította a közigazgatást. A román parancsnokság a megszállt területein ellenőrizte a postát és a sajtót, és katonai közigazgatást gyakorolt. Emellett szinte rögtön elkezdték a fellelhető javaknak, mindenekelőtt a gabonatermésnek, az állatállománynak, a közlekedési eszközöknek, a vasúti járműveknek, de még egyes gyárak komplett gyártósorainak és gépparkjának is a szisztematikus összegyűjtését és vagonokban való Romániába szállítását. Ezeket az akciókat vagy háborús jóvátételként, vagy csapataik ellátására hivatkozva folytatták. A területükön kijárási tilalmat vezettek be és cenzúrát működtettek. A román hadsereg erőszakos megnyilvánulásai számos esetben a lakosság ellenállásába ütköztek, így több helyen is összetűzésekre került sor a megszálló alakulatok és a polgári lakosság között. Ezeket követően többször került sor botozásokra, bebörtönzésekre, de gyilkosságokra is. A román katonák által meggyilkolt egyének pontos számát nem tudni, azok szisztematikus összegyűjtésére még senki sem vállalkozott. Annyi bizonyos, hogy százas nagyságrendű számról lehet szó. Az antant utasításainak engedelmeskedve, a román hadsereg csak 1919. november 14-én ürítette ki a fővárost, míg a Tiszántúlról csak 1920 áprilisában vonultak ki.

A nyár folyamán Szegedre érkezett tisztekből és a verbuvált környékbeliekből az ellenforradalmi kormány többé-kevésbé ütőképes hadsereget állított fel. Ez volt a Nemzeti Hadsereg. Vezetését a világháborúban kitűnt ellentengernagyra, Ferenc József korábbi szárnysegédjére, a nagy tekintélynek örvendő Horthy Miklósra bízta. A rendelkezésre álló tartalékos – és tényleges – tiszteket június elején 100–150 fős, ún. tiszti századokba szervezték. A felállított hadsereg tagjainak nézeteire az szélsőséges antikommunizmus mellett a radikalizmus, a nacionalizmus, és az irredentizmus volt jellemző. A hadügyminiszter Horthy 1919. november 9-én kiválva a szegedi kormányból, önállósította magát, csapataival pedig augusztus első hetében a Dunántúlra vonult.”