A tavaly áprilisi első trailer óta lázban ég az internet, végre a nagyvásznon csap össze a DC comics két nagyágyúja és választ kapuk az összes nagy kérdésre. Még ha fájdalmasak is a válaszok.
„Superman, az örök cserkész jóval egyszerűbb és kiszámíthatóbb eset, szerinte Batman túl radikális és nincs ínyére, hogy a törvényen kívül operál, ezért Clark Kent-ként az újságja hasábjain próbálja felvenni ellene a harcot. És nagyon szereti Lois Lane-t meg a mamáját. Ennyi, de ezzel persze már lehet dolgozni, itt jön a képbe Lex Luthor és Jessie Eisenberg egyébként jól eltalált alakítása, amit csúnyán aláás a papírvékony karakterbemutatása. Lex ezúttal nem hideg és számító, látszólag inkább egy kissé zakkant, unatkozó internetmilliárdos, aki jó bulinak tartja egymás ellen hergelni főhőseinket. Minden valamirevaló szuperhősfilmnek kötelező eleme egy főgonosz, akit szeretünk utálni. Érthető motiváció és minden háttér nélkül Lex azonban súlytalan és felejthető.
Ezzel pedig elérkeztünk a film leggyengébb pontjához, a forgatókönyvhöz. Nolan trilógiája ebben a tekintetben elég magasra tette a lécet, különösen a Sötét Lovaggal, ezért roppant szomorú, hogy az abban közreműködő David S. Goyer és a BvS-hez később becsatlakozó Chris Terrio (Ben Affleck házi forgatókönyvírója) ennyire gyenge, saját súlya alatt roskadozó, logikai buktatókkal és tátongó lyukakkal teli könyvet tudott csak letenni az asztalra. Egymást érik a legelemibb történetmesélési bakik, nem akarom lelőni azt a kevés meglepetést, amit a film a nézőinek tartogat, ezért részletekbe nem megyek bele, de senki ne várjon összetett, koherens történetet.”
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt években bővül a piac: a szuperhős-dömpinget követően művészi vagy éppen szépirodalmat feldolgozó képregények és olyan sorozatok látnak napvilágot, amikre korábban esély sem volt.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az egykori parlamenti képviselő, miniszter úgy véli, a kormánypárt humorral, értelmes vitákkal és gazdasági eredményekkel tudna sikert elérni a Tisza Párttal szemben.
Az Amerikai Bibliatársulat csütörtökön tette közzé a State of the Bible USA 2024 új kutatása foglalkozott a témával.
