„Számomra Kertész Imre az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utolsó polgára volt. Bár személyes élményei nem fűződtek már e korhoz, de mindig úgy éreztem, mintha siratna valamit, ami 1918 novemberében végleg elveszett. Nemcsak egy dinasztia, nemcsak egy birodalom múlt el ekkor véglegesen, hanem egy szép hit és illúzió is szétfoszlott. A gazdasági növekedésben, a kultúra gyarapodásában, a szabadság erősödésében való töretlen bizakodás kapott ekkor halálos döfést. Nem véletlen, hogy Kertész Imre szerette Bécset, kedvenc magyar írójának Krúdyt tartotta, Wittgentsteint és Roth-ot fordított, s Kafka tapasztalatának megértésére törekedett.
A Monarchia szellemében és küldetésében való hit tett őt annyira idegenné saját korával és korunkkal szemben. Bár az én tiszántúli protestáns lelkemnek nem kedves a svarc-gelb hagyomány, de mostanában egyre inkább hajlok arra, hogy ami után következett, az bizony sokkal, de sokkal rosszabb volt. Hiszen nem a Monarchia s benne Magyarország konzervatív-liberális örökségét tartottuk meg, hanem a benne lévő jót is leromboltuk, s a valódi reformokat erőszak, szabadsághiány és sok-sor vér helyettesítette. Ennek talán senki sem volt annyira a tudatában, mint a most eltávozott jeles író.”