„A mai kormányzat fő ereje már igen régóta polgáriként és nemzetiként határozza meg magát. Identitásának szerves része az antikommunizmus. Ez az az elem, amely az 1980-as évek vége, a rendszerváltás óta nagyon konzekvensen beépült identitásukba. Akkoriban ugyanis az antikommunizmus mellé még három identitáspont társult:a liberális, az alternatív és a radikális.
A liberálistól megváltak, olyannyira, hogy az ma már szemükben ellenséges identitás. Az alternatívtól megváltak, mert a konzervatív életértékek mellett kötelezték el magukat. A radikálistól csak bizonyos értelemben váltak meg, hiszen megváltozott identitásukat továbbra is nem egyszer radikális módon képviselik. Az antikommunizmus maradt; úgy tűnik, ez volt, van és lesz.
Konzervatívak lettek, s a nemzeti értékek letéteményeseinek vallják magukat. Amit lehet, átkeresztelnek nemzetire: nemzeti lett a földalap, a dohányboltok, az összetartozás, az együttműködés rendszere, a választási bizottság. A székely zászló ott leng a parlamenten a magyar lobogó szomszédságában. És ki tudja, mi jön még.
Az is önazonosságuk része, hogy polgári Magyarországot akarnak. Nem kommunistát, hanem polgárit. Pártjuk – pontosabban szólva szövetségük – nevébe ezért került be 1995-ben a polgári jelző. Az antikommunista, konzervatív, nemzeti, polgári erő újabb keletűen magához zárkóztatja a keresztény minősítést is. Ez a keresztény szó, szemben a Horthy-érával, nem akarja kizárni a zsidót – inkább szekuláris és kulturális, mint vallási tartalmú. Nem tiltják az abortuszt, noha az Alaptörvény (régi nevén Alkotmány) az élet kezdetét a fogantatástól számolják, és nem teszik minden iskolás számára kötelezővé a hittant. Szóhasználatukban a keresztény az európai kultúrkört határolja le, ezért úgy is érthető, hogy nem muszlim.
A ma Magyarországot uraló politikai erő tehát identitását, önazonosságát tekintve antikommunista, konzervatív, nemzeti, polgári és kulturális, szekuláris értelemben keresztény.”