Kockás ing: a nyegleség kultúrája

„Mindenki nagyon jól tudja és érti, miről is beszélt Klinghammer István. Azok is, akik felháborodtak rajta és azok is, akik nem – bár utóbbiak igen alacsony fokon hallatták hangjukat. Az alapvető probléma, a felháborodás oka ugyanis – ahogyan arra Lánczi András nemrégiben utalt –, hogy míg a nevelés mint olyan alapvetően tekintélytisztelő, addig a demokrácia alapja az egyenlőségelvűség, tehát a tekintélytisztelet elutasítása. Mi több, a posztmodern bázisdemokrácia a »fiatalosch, bicajosch, alterosch« hippikultúrára épít, ami nyilvánvaló ellentétben áll a természetes alá-fölé rendeltség, a tekintély, a jólneveltség és udvariasság szabályrendszerével.

Mindenki úgy nevel tehát, ahogy akar, virágozzék ezer virág. Sőt igazából nincs is szükség nevelésre, a gyerek majd felnő magától, választ magának értékrendet – a progresszívebb genderhívők szerint majd valamikor nemet is. Ez az IKEA-kultúra, az univerzális tegeződés világa: nincs magázódás, sőt az már sértő. Belép az ember a boltba, a »jó napot!«-ra »szia!« vagy »helló!« a válasz, a félneveltséget modorossággal keverők olykor be-bepróbálkoznak egy »szia, uram!«-mal. A tanárnak is már sziázva köszönünk, ugye. A szó szoros értelmében a késsel-villával enni tudás nem elvárás nemhogy egy étteremben – ahol persze szigorúan tegeződik a pincér –, de egy fogadáson vagy hivatalos rendezvényen sem. Markoljuk meg nyugodtan a villát, a húst vágjuk fel előre, majd a kést eldobva falatozzunk. A levest mélyen a tál fölé hajolva együk. Szürcsölve, ha lehetséges. Evés közben beszéljünk teli szájjal. (Fogd be a szád és egyél! – hívják fel a csemete figyelmét a bőrön át táplálkozásra a vicc szerint.)”