Hogy mi az ördög közmondásos nagy csele? Hogy elhiteti, hogy nincs!
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Pedig Cline csak azt követte, amit mostanában mindenki az álomgyárban: összelopta az izgalmas összetevőket innen-onnan, majd nyakon öntötte némi nosztalgiával.
„És még nem is ez a legnagyobb gond vele. Hanem az, hogy erőltetett, mégpedig a végletekig. Mintha valahogy nem látnák be az alkotók, hogy a folyamatos újrahasznosítás már kicsit unalmas, nekem legalábbis mindenképpen. Még Tarantino esetében is fárasztóvá vált, pedig a pali nagyon tud; de az évek alatt pont az veszett ki az ehhez hasonló művekből, ami miatt az idézett alkotásokat szeretjük. Az eredetiség. Persze, tudom, hogy a ’80-as évek nagy klasszikusai is ezer helyről merítettek, de ez nem volt kézzelfogható, mert mégis láttuk bennük az innovációt. Igen, a Star Wars mitológiai alapokra építkezett, de jó karakterekkel és szenzációs látvánnyal fejelte meg; az Indiana Jones-filmek is az ’50-es évek B-filmes akcióira utalgattak, de modernizált környezettel és nem felejtettek el kikacsintani a nézőkre; az Aliens pedig bevezette az új generációs, vérfagyasztó idegeneket és a tökös főhősnőket. Mindegyikben ott dobogott az alkotó szíve, amitől minden ügyetlenség ellenére valami bájos és szerethető lett az alapanyagból.
Cline esetében sem a szívet hiányolom, mert látszólag ismeri és szereti ezt az alapanyagot, hanem az innováció hiányát. Nem elég az, hogy minden részletet leírtak már másutt a 2001: Űrodüsszeiától a Dűnén át a Végjátékig, hanem az, hogy mindezt jobban tették. Nem kötött le ez az alapanyag, a folyamatos kikacsintások, az untig ismert fordulatok. A nosztalgia nem egyenlő a szolgai másolással, és nagyon élveztem volna, ha a paneleken túl valami újat mert volna beletenni a szerző.
De mégsem a koncepcióval volt a legnagyobb gondom, hanem a megvalósítással, a szöveggel. Ugyanis nem tudom elhinni, hogy valóban így beszélnének az állítólagos geekek. Ha magamból és azokból az emberekből indulok ki, akiket ismerek (és nálam jóval nagyobb kockák), egyszerűen nem így beszélünk. Persze, idézgetünk, de nem minden percben. Ebből a szempontból az Oscar Wao sokkal hitelesebb volt számomra, pusztán azért, mert a szereplői értelmes társalgásra is alkalmasak voltak, nem csak »I’ll be back«-szintű idézgetésekre minden egyes kontextusban.”