Amikor írtam a doktorimat, nagyon fájt, hogy a tehetséges magyar zsidó írók az antiszemitizmus miatt szüntelenül az identitás kérdését feszegették. Interjú.
„A Csillag című, magyarra is lefordított regénye a saját identitásunk megtalálását járja körbe. Valóban központi kérdés az életünkben az identitás?
Az volt. Huszonéves koromban még az identitás volt a fő témám. Mára ez megváltozott, mert amit kell, már megtanultam róla. Az identitás társadalmi konstrukció, tudatosan kell megteremtenünk saját magunknak. De egyáltalán nem természetes az embereknek úgy képzelni az életet, mint egy alkotást. Amikor írtam a doktorimat, nagyon fájt, hogy a tehetséges magyar zsidó írók az antiszemitizmus miatt szüntelenül az identitás kérdését feszegették. Ez egy rögeszme volt számukra. Például Komor András nagyon tehetséges író volt. Mégis, az az érzésem, hogy sokkal jobb életművet tudott volna teremteni, ha nem fájt volna neki a két háború közti hétköznapi és irodalmi antiszemitizmus. Voltak, írók, akik jó műveket tudtak teremteni az identitás körül, de a rögeszme egy méreg. Nem mondom, hogy nem fogok változni, de nem aggódom többé azon, hogy ki vagyok. Nem ismerek minden választ magamról, de tetszik ez a vegyesség. (...)
Önnek van rálátása a film nyugat- és kelet-európai fogadtatásra is.
Kelet? Nem inkább Közép? Amikor Varsóban éltem, az nagyon más volt, mint Budapest, Pozsony vagy Prága. Nem mondom, hogy van egy közép-európai identitás, de azért más, mint Kelet-Európa.
Nyugat- és Közép-Európának más a holokauszt és a holokausztfilm recepciója?
Ez csak teória. Ez bonyolult. Minden országnak megvan a saját emlékezete, de én nem húznám meg ezt a vonalat. Tudom, hogy van egy különbség, de már nem 89-ben vagyunk. Nem mondanám, hogy itt, Franciaországban, imádják, de a többségre jó benyomással volt. A baloldali értelmiségben ez vegyes. Néhányan szerették, de néhányan gyűlölték. Igyekeztek néhány hónapja itt polémiát gerjeszteni, de nem sikerült. Nagyon csalódottak voltak, hogy Claude Lanzmann-nak és Georges Didi-Hubermannak is nagyon tetszett a film. De ez egy régi vita Franciaországban. (...)
Magyarországon is újra hallani lehetett az ellenhangokat. Azokét, akik nem hajlandóak elfogadni, hogy a magyar zsidóság története a magyar történelem része.
Magyarországon több mint 150 ezer néző látta, nekem az számít, hogy megnézik. Ez fontosabb, mint a reakciók a Facebookon. De ez régi vita, Bibó István óta. Ember Mária Hajtűkanyar című regényének is az volt a mottója, hogy nem a zsidó, hanem a magyar történelemről van szó. Ugyanez a téma volt variációkkal, amikor Kertész megkapta a Nobelt. Ez mindig jelen lesz. Ellenben ez csak egy rész. Én nem vagyok pesszimista. Franciaként látom, hogy itt sem jobb. Európai pesszimista vagyok. Hogy a holokauszt még ma is egy feldolgozatlan történelmi tapasztalat, az egy dolog, és az egy másik, hogy az elfogadása nélkül nincs jövőnk. Ez nem magyarországi probléma, hanem európai. Nem csak hivatalos álláspont kell, hanem személyes gondolkodás. A felelősséget hetven éve kellett volna vállalni, most mást kell csinálni. A szembenézés jó, de arról kell gondolkodnunk, milyen leckét kapunk ettől. A család, a beszélgetés, az kell. Ez a film segít beszélni erről.”
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
Az utolsó napok Tokióban, búcsú a felkelőnap országától és az évadtól, a sorozattól.
Hallom az este arról hazudtál, hogy a ti programotok 140 oldalas lesz és készül.
Elképesztő állapotok uralkodnak az országban.
A kórház köré még védőkerítést is vontak. Végül a katasztrófavédelemnek sikerült hatástalanítania a szerkezetet.
A párizsi hatóságok szerint ők konstruktívan állnak hozzá a jobboldali milliárdos vállalkozásához.
A The Economist tudósítója előre leegyeztetett beszélgetések helyett sorra lemondott találkozókkal szembesült Budapesten.
A férfi szinte a semmiből sétált fel a miniszterelnök mellé.
Még Ukrajnában is elismerték a szomorú tényeket.
