Brandon Hackett írta a tavalyi év legjobb magyar sci-fijét

Az elmúlt héten két könyvet is az első harminc oldal után tettem félre, mert egyszerűen nem működtek. Aztán eszembe jutott, milyen régóta tologatom Brandon Hackett (Markovics Botond) időutazásos sorozatának második, befejező részét, amit az Agave Könyvek adott ki tavaly. Nem tudom miért, jó volt az első könyv. Bele is kezdtem, az első húsz oldal viszont majdnem ezt is félretettem. Valamiért nem esett jól ez a teljesen in medias res kezdés; főleg, hogy az első regényt talán nem is tavaly, hanem tavalyelőtt olvastam, és a szöveg egyáltalán nem segített, hogy felelevenítsem az emlékeimet.

Az első regény sztorija röviden annyi, hogy 2021-ben feltalálják az időgépet, majd mikor elindítják, hirtelen több száz milliárd ember jelenik meg a Földön az időutazás első napját ünnepelni. Főhősünk fiát elrabolja egy időutazó, így elindul hogy megkeresse: eközben azonban kiderül, hogy az emberiség nagyon nagy bajban van, mivel az idővonal fokozatosan összeomlik. Ezt egy időn kívüli mikrouniverzum tudósai próbálják megakadályozni, de ott is folyamatosan megy a hatalmi harc. Talán csak az időgép feltalálója segíthetne, őt azonban nem találja senki: él, pedig egyszer már ünnepélyes keretek között kivégezték. Legyen elég erről ennyi: van még itt pár csavar Hackett tarsolyában.

Az első regényt átpörgetve máris komfortosabb volt a másodikat olvasni, aztán hamarosan beindultak az események és nem volt időm ilyesmiken gondolkodni. Nehéz lenne úgy írni a regényről, hogy ne áruljuk el az első regény csavarjait, szóval csak nagy általánosságban teszünk pár megjegyzést. Az idővonal továbbra is összeomlásban van, hőseink azonban rendelkeznek egy másik időutazó-technikával, amelyet egy rejtélyes idegen faj adott nekik – azonban ez rossz kezekbe kerülve sok bajt okozhat. Naná, hogy rossz kezekbe kerül. És a rejtélyes idegen faj sem biztos, hogy jót akar nekünk.

Tényleg semmit sem akarok elárulni a könyv történetéből, szóval legyen elég annyi, hogy: kezdés előtt forgassuk át az első regényt, mert Hackett nem tölt el sok időt azzal, hogy emlékeztessen minket a korábbi eseményekre és szakkifejezésekre; az első húsz oldalon pedig egyszerűen túl kell lendülni, ez valamiért nem sikerült jól. Utána viszont számítsunk arra, hogy egy nagyon izgalmas, nagyon ötletes, egyes pontokon pedig kifejezetten kiváló sci-fi regénnyel lesz dolgunk, remek csavarral és kielégítő befejezéssel.

Tehát Az időutazás tegnapja lett Robinson Aurórája után a második könyv a tavalyi évből, amit utólagosan is felraknánk az év végi Best of listánkra.