A második kötet így már Filloryban kezdődik: Quentin unja a királylétet, kalandra vágyik – azonban először nem azt a kalandot kapja, amire várt. Szépen lassan kiderül azonban, hogy a varázsvilág nagy bajban van, és persze csak Quentin és barátai menthetik meg – hőshöz méltó, súlyos áldozatok árán. Egy másik vonalon pedig megtudhatjuk, hogyan lett varázsló a varázslóegyetemre fel nem vett Juliából. Spoiler!
Minden elvárást teljesített Lev Grossman: ritka, hogy ilyen jó legyen egy trilógia második kötete. Az aktuális kaland mellett nagyon fontos, hogy megismerjük Julia történetét, és a Varázskapu világa után kapunk egy merítést a mágia nem hivatalos, mocskos, sötét oldalából is. A regény vége pedig egészen remekbe szabott lett: kielégítő, mégis inkább bittersweet symphony, mint happy end. Grossman popkult-utalásokkal tűzdelt prózája még mindig olvasmányos, a karakterek még mindig szerethetőek és élőek.
Marketingszempontból érthető a Harry Potter emlegetése a könyvsorozat kapcsán, így lehet hirtelen hova rakni, mégis: itt az ideje elfelejteni ezt a jelzőt. Ez a könyvsorozat teljesen másról szól, mint a Harry Potter, és – minden jóleső nosztalgiát félretéve – sok tekintetben jobb is nála.