Így üldözik a vallásokat napjainkban

Vendégszerzőnk, Sayfo Omar írása.

Zsidók, keresztények, muszlimok egyaránt hajlamosak azt hinni, hogy őket üldözik leginkább világszerte. Valójában azonban egyetlen felekezet sem birtokolja sem az agresszor, sem pedig az áldozat monopóliumát. Az egyének vallási alapon történő üldözése sokszor nem hitbeli vitákat, hanem politikai érdekeket és gazdasági erőviszonyokat tükröz.

Vallásszabadság visszavonulóban

Ha hihetünk a Religion and State Project elnevezésű egyetemközi kutatóprojekt nemrég közölt kimutatásának, a világon egyre jobban terjed a vallási kisebbségek diszkriminációja. Az amerikai kutatók objektív vizsgálata szerint a világon – a negyedszázaddal korábbi állapothoz képest – egyre több országban korlátozzák a kisebbségi csoportok vallásgyakorlását. A hittérítő munkásságot korlátozó országok száma 1990 óta 79-ről 99-re nőtt. A huszonöt évvel ezelőtti 53-ról 73-ra nőtt az imahelyek építését korlátozó, 36-ról 65-re pedig a nyilvános helyen történő vallásgyakorlást tiltó országok száma. Ezzel párhuzamosan egyre több állam teszi kötelezővé a kisebbségi felekezetek tagjainak regisztrációját.

A Religion and State Project által vizsgált 177 állam közül összesen kilencben tekinthető teljesen szabadnak a vallásgyakorlás. Ezek pedig Benin, Burkina Faso, Kamerun, Guinea-Bissau, Namíbia, Pápua Új-Guinea, Salamon-szigetek, Suriname és Új-Zéland. Meglepő módon a vallási kisebbségekkel szemben legtoleránsabb, keresztény többségű országok sem Európából, hanem a harmadik világból, Fekete-Afrikából és Latin-Amerikából kerültek ki. A legtoleránsabb muszlim többségű országok pedig ugyancsak fekete-afrikaiak: Burkina Faso, Gambia, Niger, Szenegál, Sierra Leone hatóságai szinte semmilyen mértékben nem szólnak bele az eltérő hitűek vallásgyakorlásába.

Politika és vallás kéz a kézben

A fenti listából is látszik, hogy egy adott ország demokratikus berendezkedése vagy éppen annak hiánya nem feltétlenül befolyásolja az adott államnak a kisebbségi felekezetekhez való hozzáállását. A vallásüldözés, vallásgyakorlásban való korlátozás ugyanis amennyire teológiai, legalább annyira politikai és gazdasági kérdés is. A mindenkori uralkodó társadalmi csoport elsőszámú célja saját hatalmának hosszú távú biztosítása, amiből az következik, hogy a rendelkezésére álló minden legitim eszközzel igyekszik semlegesíteni azokat a riválisokat, amelyek rövid, közép vagy akár hosszú távon veszélyeztethetik pozícióját.

Így aztán ahol a vallás fontos eleme akár az uralkodó, akár az ő hatalmát megkérdőjelező társadalmi csoport identitásának, ott szükségszerűen vallásüldözés alakul ki, melynek eszközei és mértéke az érdekkonfliktus nagyságától, valamint az adott ország kulturális hagyományaitól függően változhat.

A nemzetközi sajtó általában a legvéresebb konfliktusokról számol be. Az elmúlt évben így az egész világ értesült a Boko Haram és Iszlám Állam keresztények elleni támadásairól, a Közép-Afrikai Köztársaság keresztény milíciáinak muszlimok, valamint a burmai buddhista fegyveresek ugyancsak muszlimok elleni hadjáratairól. Noha a híradások szeretik vallási konfliktusokra leegyszerűsíteni az eseményeket, látni kell, hogy – az Iszlám Állam ámokfutását leszámítva – elsősorban nem hittételbeli különbségek, hanem főként az élettérért, gazdasági forrásokért folytatott harc áll a mészárlások mögött. Ahol pedig a vallás alapvető szervezőeleme a társadalmaknak, ott az atrocitások is a felekezeti határok mentén történnek.

A vallási türelmetlenségről leginkább az iszlám világ hírhedt. Szaúd-Arábiában, de még a jóval liberálisabb Egyiptomban, Pakisztánban vagy a többi mérsékelt arab és muszlim országban sokszor lehetetlen, de minimum komoly bürokratikus hercehurcával jár egy templom felépítése. Az ok azonban itt sem kizárólag a vallási dogmákban keresendő. A valódi magyarázat sokszor elsősorban az, hogy a regnáló államhatalom nem kíván – számára felesleges – konfliktusba keveredni saját iszlamista ellenzékével amiatt, hogy gesztusokat gyakorol egy politikailag súlytalan kisebbség irányába.

Jó ellenpélda erre az iszlamista ellenzékkel alig rendelkező Dubai, ahol nemhogy új templomok, de egy évtizede már zsinagóga is működik, ahova az országban élő amerikai és európai zsidók járhatnak. A muszlim országok keresztényeit érő jogsérelmekhez azonban hozzátartozik, hogy az érintett rezsimek hasonló, ha nem nagyobb brutalitással lépnek fel saját muszlim ellenzékükkel szemben. Egyiptomban a politikai iszlám híveire börtön vár, Szaúd-Arábiában síiták, Iránban pedig szunniták nem tölthetnek be bizonyos kulcspozíciókat. Iránban emellett az 1979-es iszlám forradalom óta vannak feketelistán a bahaiok, akik korábban a sah titkosrendőrségének gerincét adták és a migrációban azóta is támadják a rezsimet. Közben a rendszerhez lojális iráni zsidó közösség teljes békében, állami támogatással gyakorolja hitét.

Keresztények keresztények ellen

Sokak által nem ismert tény, hogy a különböző keresztény közösségek jogait sértő intézkedések jelentős része nem muszlim, hanem ugyancsak keresztény országokban történik. Méghozzá ugyancsak politikai okokból: az ortodox világban például igencsak szigorúan bánnak a helyi fősodrattól eltérő hittársaikkal. Az 1997-ben ratifikált orosz Vallásügyi Törvény – az ország felekezeti térképét szem előtt tartva – hivatalos vallásként ismeri el a buddhizmust, a kereszténységet, az iszlámot és a judaizmust, amivel egy időben természetesen kiemelt státuszt biztosít az ortodox kereszténység számára. A többi keresztény irányzat – melyek Oroszországban nem számítanak őshonosnak – követői azonban kevés jogot élveznek. A 2010-es, úgynevezett „totalitárius felekezetekről” szóló feketelistán például többek közt az evangélikusok, Jehova tanúi, a mormonok és a pünkösdiek is rajta vannak. A fenti közösségek nem hogy nem kapnak engedélyt templomok, imahelyek építésére, de gyakran megbírságolják őket, rendezvényeiket pedig betiltják.

A stratégia mögött nem elsősorban hitvita, hanem sokkal inkább politikai megfontolás rejlik. Míg ugyanis a Kreml kiegyezett és partneri viszonyt ápol a történelmi felekezetek vezetőivel, addig a külföldi – elsősorban amerikai – keresztény felekezeteket felforgató elemeknek tekinti. Hasonló a helyzet Romániában is. A 2007-es vallásügyi törvény – mely noha tizennyolc felekezetet elismer – a mormonokat negatívan diszkriminálja. Ennél is szigorúbb az ugyancsak ortodox Fehéroroszország, ahol a rendőrség gyakorta hajt végre razziákat katolikus, evangélikus és református közösségi házakban. A helyi önkormányzatok pedig még az állam által elismert nem-ortodox keresztény felekezetektől is gyakran megtagadják építési engedélyek kiadását.

Örményországban 2011-ben külön állami támogatású szerv jött létre a nem őshonos, destruktívnak ítélt keresztény közösségek megfigyelésére; és a sajtó is rendszeresen beszámol arról, miként zaklatják a helyi nemzetbiztonsági hivatal emberei a különböző protestáns gyülekezeteket.

Veszélyesnek ítélt vallások

Távol-keleti viszonylatban is kijelenthető, hogy az államok elsősorban nem vallásokat, pláne nem magát a hitet, hanem a veszélyesnek vagy akár csak megbízhatatlannak ítélt vallási csoportokat különbözteti meg negatívan. Indiában, melynek a függetlenné válás óta fontos identitásbeli sarokköve a hindu hit, a muszlimokat diszkriminálják, elejét véve annak, hogy azok fenyegetni kezdjék a hatalmi status quót. Számos jogsérelem történik Kínában is, mégsem lenne jogos vallásellenességgel vádolni Pekinget. Kína ugyanis széles jogokat, sőt állami támogatást biztosít a hozzá lojális, „hazafias” irányzatot képviselő keresztény, muszlim, buddhista és taoista közösségek számára. Ezzel egy időben a hatóságok vasökle azonnal lesújt minden illegálisan működő közösségre. Kína pártfogoltjában, Észak-Koreában több tízezer keresztény van börtönben. Nem azért, mert a kommunista Phenjan oly eltökélten harcol az ateizmus mellett. Sokkal inkább azért, mert a dél-koreai kormányzat felforgató ügynökeiként tekintenek saját keresztényeikre.

Noha a nyugati országokat nem, vagy csak némi túlzással lehet egy kalap alá venni a fenti példákkal, a vallási diszkrimináció, pontosabban az egyes, a fennálló rendszerre veszélyesnek ítélt vallási csoportok diszkriminációja Európában is jelen van.

A muszlimok integrációjának kudarca miatt számos, egyébként demokratikus európai ország vezetett be az elmúlt évtizedben vallásgyakorlást korlátozó intézkedéseket. Franciaországban az önmagát szekulárisként meghatározó hatalom az oktatási intézményekben minden vallási jelkép, köztük a muszlim fejkendő és a kereszt viselését is tiltja. 2004 óta Dánia erősen korlátozza a muszlim prédikátoroknak kiadott vízumok számát. A gyakorlat mögött Koppenhága részéről az a megalapozott félelem rejlik, hogy az iszlám világ vallási iskoláiban végzett prédikátorok megnehezítik a már az országban lévő muszlimok integrációját, ezáltal veszélyeztetik az állam autoritását. A gyakorlat másik olvasata szerint viszont a dán állam megakadályozza polgárait abban, hogy a lelkiismeretük szerinti vallási irányzatot követve gyakorolják hitüket. Egy másik demokratikus európai országban, Svájcban a 2009-es referendum óta törvényileg tilos minaretet építeni.

Noha a legtöbb európai országban nincs állami szintű tilalom, a helyi önkormányzatok számos helyen bürokratikus akadályokat gördítenek a muszlim közösségek elé, mellyel a lehetetlenségig nehezítik az imahelyek beüzemelését. Európai szinten a legszigorúbb Olaszország, ahol az állam nem ismeri el az iszlámot hivatalos vallásként. Az európai országok egyértelműen nem vallási, hanem politikai okokból, a hatalmi viszonyok rögzítése céljából korlátozzák a muszlimok jogait.

A muszlimok, zsidók, keresztények, buddhisták egyaránt hajlamosak kisajátítani a szenvedés, üldöztetés jogát. A vallásos embert ez megerősíti a hitében, és egy nagy globális közösség részévé emeli. Ettől azonban sem az elnyomó, sem pedig az elnyomott szerepe nem válik senki monopóliumává.