Korszakváltás

„Az ortodox és neológ magyar zsidók, amint a nem zsidó zsidók, az alkalmanként kicsit zsidók, a kulturálisan azok, az eltűnt családjuk hiányától sújtottak, mind a maguk módján, de egyként magyarok.

Semmiféle kormány semmiféle felhatalmazást nem kapott arra, hogy ezt a hagyományt irgalmatlan intézkedésekkel megszüntesse, minek eredményeként a zsidók zsidókként valóban bántalom nélkül, fizikai biztonságban élhessenek. Csak épp megalázva, sértve és tönkretéve. A kiváló Tamás Gáspár Miklós ezért javasolta némiképp Swift modorában, hogy csak állítsa fel a kormány ezt a szobrot. Mert bizony megsértették. Büszke embernek ismerem – nincs kedve ahhoz, amit például én írok és teszek. Mert én valóban Magyarázom a bizonyítványom (Karinthy Frigyes). Ő amúgy evangélikus volt, tehát az enklávénak behódoltak szerint zsidó.

Mindazok, akik a Sorsok Házától a Hóman-szoborig tartó utat megtették, részben értelmiségiek, egyetemi tanárok és más hasonló foglalkozást űző kiváltságosok lennének. Ha tudják, ha nem: komoly fájdalmat okoznak mindazoknak, akik ellenükben is, továbbra is fenntartjuk a benső meggyőződésünk látszatát, hogy úgy vagyunk magyarok, zsidók a saját hazánkban, ahogy kedvünk tartja, mert itthon vagyunk.

Hóman Bálint szobrát azért nem tűrjük el, mert az félreérthetetlenné teszi, hogy csak a vagy-vagy létezik. Vagy a magyar kultúra iránt egy amerikai gyorsétterem szintjén érdeklődő Chabad által képviselt zsidóság, tehát amikor a magától értetődő gyakorlaton kívül semmi dolgunk sincs a saját identitásunkkal; vagy végképp és félreérthetetlenül eltűnni a saját múltunkból, kitörölni minden nyomot, egy tébolyult tanúvédelmi program keretében elköltözni otthonunkból, lemondani az életünkről, és így végül zombimagyarnak lenni: de azt is csak óvatosan, mert a Veritas Intézetben ott lesznek ám a felmenőink papírjai, és elég egy rossz mondat, s az álarc lehull.

Erről van szó, de erről szó nem lehet. Minden empátiám Tamás Gáspár Miklósé, de nem adom fel: mert bizony úgy tapasztaltam az elmúlt években, hogy a korszakváltás szándékától függetlenül a másik Magyarország igazán létezik. A zsidóemancipációért folytatott küzdelem a szerződéses rendszerek felbontásának megakadályozását jelenti, s ez bizony a gyakorlatban naponta megtörténik. És mindez rengeteg fájdalommal jár, mert az otthonosság látszatának fenntartása nélkül a mindennapi élet folytathatatlan. És azt mind tudjuk, hogy ha a zsidók nem lehetnek magyarok, azaz az enklávéban vagy megint az emigrációban van a helyünk, akkor az hazánknak, Magyarországnak végzetes ártalmára van.”