Bárcsak elfelejthetnénk A klónok támadását

„Ez a momentum egyébként jól működik a sötét oldal felé taszigált Anakin személyiségfejlődésében, tulajdonképpen az egyetlen olyan eleme, amit Christiansen Pinokkió-szerű játéka sem tud elrontani. A másik történetszál sem a legbonyolultabb, Obi Wan nyomozása kicsit olyan, mintha Lucas eleve videojátékra írta volna a forgatókönyvet, amiben a karakter, akit irányítunk, egy tök lineáris sztoriban lépked előre, megy el helyszínekre, ahol újabb és újabb nyomokat talál, és így jut el a Kamino bolygóra, ahol megvan a Padmé életére törő bérgyilkos Jango Fett és itt vannak a köztársaság biztonságát és a mindenható jediket fenyegető klónok is. Ja, azt mondani sem kell, hogy a Rém Titkos Bázis, ahol Dooku gróf (ezek a nevek honnan vannak?) nyomára akad Obi Wan, úgy lesz meg, hogy követni kell Jango Fettet. Point and click.

A Baljós árnyakhoz hasonlóan Lucas leginkább a fenti katyvaszt lezáró nagy csatára koncentrált, ami elindítja a klónháborút, és amiben a klónok mellett leginkább harci droidok szerepelnek, és csak pár jedi, mert az újkori Star Wars-filmekben emberéletben csak kevés kár esik, legalábbis a harmadik, vérgőzös részig. Itt a látvány legalább stimmel, bár továbbra is tartom, hogy az eredeti trilógia első két filmjének effektjeinél jobb nem kellett volna, igaz, én abba a táborba tartozom, ami a 3D-t is ördögtől való babonaságnak tartja. A középső filmet láthatóan nyűgnek tartó Lucas a katarzist letudja egy hosszú fénykardozással, amiben Anakin a karját, Obi Wan meg az önbecsülését veszti, de még mindig jobban jártak, mint Yoda, akiből pattogó flippergolyót csinált Lucas, és szegény Christopher Lee, aki meg asszisztált ehhez a rémes jelenetsorhoz. A film végén a barátok nélkül maradó Anakin két robot előtt veszi el Padmét és ágyaz meg Luke és Leia Skywalkernek, de nem tudok egy embert sem mutatni, akinek ez a menyegző tetszett volna.”