Európa, a bevándorlók és az emberi jogok

„A bevándorlás kapcsán kialakult két gondolkodási irány egyaránt Európa végével riogat: az egyik szerint mindenáron meg kell őrizni mindazt, ami jelenleg Európát jelenti, különben nem lesz többé Európa, a másik pedig amellett áll ki, hogy minden körülmények között alkalmazni kell az európai elveket, különben megtagadjuk mindazt, ami Európa. Van-e valamilyen középút, hogy Európa identitásában, értékeiben is megmaradjon Európának, de biztonságát is képes legyen megőrizni?

Sajnos nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy Európa képes lesz-e megőrizni a biztonságát, és szerintem jelen órában senki más nem képes erre. Úgy gondolom viszont, hogy ahelyett, hogy makacsul ragaszkodnának valamiféle vélt európai értékekhez és elvekhez, az egyes európai országoknak inkább párbeszédbe kellene elegyedniük a bevándorló közösségeikkel. Azt remélni, hogy a jelenlegi bevándorlási hullám hamarosan elapad, s hogy a menekülteket Európa – vagy legalábbis az EU – határain kívül tudjuk tartani, nagyobbrészt illúzió. Azt remélni másfelől, amit Merkel asszony is láthatóan remél, hogy a bevándorlók maradéktalanul elfogadják majd Németország alapvető értékeit s a német emberek életformáját, valószínűleg megint csak illúzió. Ebben a helyzetben pedig nem látok más politikai alternatívát, mint a párbeszéd útját, noha ez az alternatíva sem kecsegtet túl sok reménnyel.

Ennek egyik (de nem az egyetlen) oka, hogy ezek a viták – ellentétben a filozófiai vitákkal – nem a légüres gondolati térben zajlanak, hanem konkrét társadalmakban, amelyek megszilárdult politikai hagyományokkal és intézményi struktúrákkal rendelkeznek. Franciaországban például a kendő-vitában nem lehetett, és ma sem lehet megkerülni a laicitás jellegzetesen francia elvét, noha ez a kompromisszumos megoldást eleve lehetetlenné tette és teszi. Hasonló példákat lehetne sorolni más európai országokból is.

Ez számomra azt mutatja meg, amit egyébként enélkül is tudtam: hogy ezek a viták, mint általában a viták, csak akkor lehetnek értelmesek, ha mindkét fél hajlandó engedni az álláspontjából. Nyilvánvaló, hogy léteznek az európai demokráciákban is olyan alapvető értékek, amelyek fölött ezek az államok nem alkudozhatnak, gondolok itt főleg azokra, melyekből az egyes európai demokratikus rendszerek a legitimitásukat nyerik. De az is teljesen nyilvánvaló számomra, hogy nem minden demokratikus érték ilyen természetű, hogy tehát némelyikük természetesen vitatható és vita tárgyává tehető. Mint ahogyan abban is többé-kevésbé biztos vagyok, hogy éppen azok a demokratikus értékek a leginkább vitathatóak (ilyen például az emberi jogok eszméje), amelyekről ezt a legkevésbé lennénk hajlamosak feltételezni, azaz amelyekről azt gondoljuk, hogy elválaszthatatlanul összefonódnak a demokráciáinkkal.

Egyáltalán beszélhetünk-e olyan egységes civilizációs-kulturális-politikai entitásról, hogy Európa?

Ez borzalmasan nehéz kérdés. Bármennyire is szeretnék, sajnos nem tudok hasonló rövidséggel válaszolni rá. Általában ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy az európai civilizáció keresztény, vagy legalábbis keresztény eredetű. De ha ez igaz, akkor is csupán egy fél lábon álló igazság.

Az európai civilizáció legalább olyan mértékben örököse az antik görög és római civilizációknak, mint a zsidó-keresztény tradíciónak. Nekem azonban mindig az volt a bajom ezzel az állítással, hogy meglehetősen semmitmondónak találtam, főként akkor, ha ezt a mai európai ember politikai kultúrájára próbáltam lefordítani. Mondhatjuk persze, hogy a demokrácia görög találmány, de közben tudatában kell lennünk annak, hogy a mi demokráciáink ma már csupán a nevükben hasonlítanak az antikvitás demokráciáira (és itt csak sokadik, bár persze nem lényegtelen szempont, hogy ezek rabszolgatartó demokráciák voltak).

Ugyanígy, kérdés számomra, hogy egészen pontosan mi lehet a kereszténységnek és a keresztény tanításnak a relevanciája a mai európai ember politikai létezésére nézvést. És itt nem csak arra gondolok, hogy Európa társadalmai egyre inkább szekularizálódnak, s ezzel párhuzamosan egyre csökken az egyházak közvetlen vagy közvetett befolyása a politikai életre. Hanem arra is gondolok, hogy egyáltalán mi lehet a politikai relevanciája egy olyan vallásnak, amely eredetileg egyszerre volt apokaliptikus és – következésképpen – apolitikus. Jézus, ellentétben például Mohameddel, nem alapított birodalmat, és nem is látta el a híveit a mindennapokra szóló útmutatásokkal. Ehelyett viszont nyíltan hangoztatta, hogy az ő országa nem evilágból való.”