A leginkább elkeserítő állapotok idején fordult elő, hogy egy koncerten, az utolsó számok előtt megkértem az embereket: amikor nemsoká hazamennek a biztonságos és kényelmes otthonukba, gondoljanak egy pillanatra azokra az emberekre, gyerekekre, családokra, akik mindenüket hátrahagyták, és akik most az út szélén, táborokban, tereken kénytelenek aludni. A koncert után kaptam egy nagyon szomorú levelet. Vagyis én lettem nagyon szomorú tőle. A levélíró nagyon kedvesen, nagyon kulturált hangvételben azt rótta fel, hogy ő bizony nem azért fizeti ki a koncertjegyet, hogy még ott is ezt hallgassa... És hogy amúgy mennyire szeret, milyen jó volt a buli, meg minden, de miért kell még a művészeknek is azt sulykolni, ami a világsajtóból amúgy is ömlik ránk? Ez sokkal jobban fájt, mint az egyértelműen gyalázkodó, gusztustalan kommentek – azért fájt jobban, mert az derült ki belőle, hogy ez az egész aljasság, amit odafönn kiterveltek, azoknál is működik, azokra is hat, akik egyébként valószínűleg nem gyűlölködnének.
Egy újabb szép, magyar megosztó téma.