„Senki sem gondolja, hogy szerencsétleneket ne kellene segíteni, a fenti példából sem az a következtetés, hogy minden csador alatt dollárkötegek bújnak meg. Nyilván van ilyen, meg olyan menekült. Meg Darijának is rá kellett jönnie, hogy »asszonynak kuss a neve«. Ezt már Szegeden tapasztalta. A migránsokat begyűjtő buszból kiszálló, jó karban lévő fiatal férfiak – brüsszeli felmérések szerint a menekültek kétharmada az – pofátlan lelkesedéssel vették át a segélyvizeket és szendvicseket, majd bármilyen nyelvű köszönöm nélkül káromkodva távoztak. A helyi segélyszervezet lelkes arcú aktivistanői nem értették a dolgot, az újságírónő nyelvet beszélve számon kért. Jött a válasz: „Milyen ország ez? A nőket kiengedik az utcára? Idős asszonynak otthon a helye! Meg ez a fiatal is? Hát nincs rajta semmi ruha! Nálunk már férjhez sem mehetne, tizenöt év után már ki venné el. És egyáltalán, hol a te férjed, aki kienged ide?” A férj, egy horvát újságíró éppen fotózott, karakteres egyéniségének köszönhetően a történet ezúttal nem fulladt »kulturális konfliktusba«.
Ott, akkor. A Keleti pályaudvarnál már követeltek, »járandóságukat« kérték számon, vonatot ostromoltak. (...)
Irak, Afganisztán, Líbia, Szíria – ha az Egyesült Államok nem oszt arra demokráciát, a lőtéri kutya nem akart volna Európába jönni.