A magyar külpolitika „botladozásait” valóban nem kívántam részletesen megvizsgálni, ezt számos alkalommal megtette már előttem a Krausz által is említett Juhász Gyula vagy Pritz Pál. Természetesen kitértem Magyarország 1941. június 26-i hadba lépésének körülményeire, és utalást tettem arra, hogy a német parancsnokság alá tartozó magyar megszálló csapatok a második világháború idején atrocitásokat, kegyetlenkedéseket, tömeggyilkosságokat követtek el szovjet területen. Krausz állításával szemben azonban nem szóltam le és nem minősítettem történészeket, így Ránki Györgyöt sem. Két Ránki-idézet szerepel a bevezetőben. Az elsővel azt kívántam illusztrálni, hogy az 1960-as évek közepétől a sematikus, vulgáris történelemszemlélet egyre inkább háttérbe szorult, ennek ellenére a szovjet hadsereg magyarországi tevékenységét továbbra is tilos volt még burkoltan is bírálni. Erre utaltam az idézet rövid értékelésével: „Az »ellenforradalom korát« tárgyaló Ránki György a korábbi pártos szemléletmód jegyében értékelte a »felszabadulás« jelentőségét. Kiemelte, hogy a szovjet hadsereg »szétverte a Hitler utolsó csatlósává süllyedt magyar uralkodó osztályok államapparátusát, lehetőséget nyújtott a belső forradalmi erők kifejlődésére, s ezzel új korszakot nyitott hazánk történetében«.” A második, időben jóval későbbi Ránki-szövegről viszont azt jegyeztem meg, hogy tárgyszerű. „Ránki György […] tárgyszerűen ismertette az 1944−1945-ös magyarországi hadműveleteket. Mondanivalóját tömören így összegezte: »Április 2-án felszabadult Nagykanizsa s a féltve őrzött zalai olajvidék, s április 4-én az utolsó magyar helységből is kiverték a náci csapatokat. Az ország felszabadítása a német megszállás alól véget ért.«” Krausznak természetesen jogában áll Magyarországot „utolsó csatlósnak” nevezni, még akkor is, ha sokan nem értenek ezzel egyet. Feitl István írja egy tanulmányában, hogy „az »utolsó csatlós« megszégyenítő jelzője nem igaz, hiszen a Független Horvát Állam csapatai csak 1945. május 15-én tették le a fegyvert.” 1945 januárjától „egyszerre volt Magyarország csatlós és szövetséges. Egyszerre állt mindkét oldalon.”
4. A recenzens vádja szerint egyszerűen nem értettem meg, „hogy a Szovjetunió és szövetségeseinek antifasiszta felszabadító háborúja minden humanista elkötelezettségű ember számára − igaz ügy volt, amelytől egyértelműen meg kell különböztetni, persze nem elhallgattatni (!) a felszabadítást végrehajtó hadseregek katonáinak bűncselekményeit.” Ebből következően a Vörös Hadsereg katonáit inkább a „horthysta elit szemüvegén keresztül” nézem, és „csak a megszédült, bűnöző katonák tetteire” világítok rá, „valódi történelmi teljesítményük, Európa felszabadítása mint ügy elsikkad a bűnök között”. Azt a történelemszemléletet képviselem, „amely Magyarország megszállását-felszabadítását alapjában egyfajta sérelemként éli meg”. Így hát híján vagyok „a nagyvonalú történészi álláspontnak, empatikus magatartásnak”.
Krausz is tudja, hogy több-kevesebb intenzitással mintegy két évtizede zajlik a történészek, publicisták között a vita arról, miszerint 1945 kapcsán felszabadulásról vagy inkább megszállásról beszéljünk-e. A magyar társadalom jelentős része egyénileg – teljes joggal – felszabadulásként élte meg a szovjet csapatok bevonulását, hiszen az előző rendszerben a szó szoros értelmében az élete forgott kockán. A Vörös Hadsereg Magyarországot ilyen értelemben valóban megszabadította a nyilas rémuralomtól és a német megszállástól. Az érem másik oldala viszont az, hogy a korábbi szovjetellenes propaganda és a bevonuló szovjet csapatok által elkövetett súlyos atrocitások együttes hatása alatt a lakosság másik részén pánikhangulat lett úrrá. Erről írt 1944 októberében a már Magyarországra hazatért kommunista Vas Zoltán a még mindig a Szovjetunióban tartózkodó Rákosi Mátyásnak, Gerő Ernőnek és Révai Józsefnek. „Az excesszusok igen komolyak és a katonai hatóságok minden akarata ellenére is csak nagyon nehezen csökkenthetők, pedig történt elég jelentős számban még kivégzés is. […] De meg kell, hogy mondjam, hogy a kilengéseknél is nagyobb baj az a szörnyű pánikhangulat, amely elfogta a lakosságot. Nem mernek kijönni házaikból, rettegnek a katonáktól.” Nem mindenki számára jelentett tehát felszabadulást a szovjet csapatok bejövetele. Krausz szavaival élve, ők valóban „egyfajta sérelemként” élték meg az eseményeket, és „Európa felszabadítása mint ügy” feltehetően „elsikkadt” a szemükben. Túlnyomó többségük nem tartozott a „horthysta elit” tagjai közé.
5. Krausz szerint homályban hagyom, „hogy a Vörös Hadsereg egységei is közreműködtek a közellátás megszervezésében, a helyreállítási munkálatokban, a lakosság ellátásában.” Nem említem meg, hogy az amerikai, brit és francia katonák is százezer számra erőszakoltak meg német nőket, a hadifogolykérdésben pedig én mondom meg, „melyik történész képviseli a helyes álláspontot, s kivel szemben kell óvatosnak lenni − akárcsak egy régi »tudszocos« tankönyvben −, hogy a diák el ne tévedjen.” Hallgatok arról is, hogy a magyar politikai élet jelentős része támogatta a hazai németség kitelepítésének gondolatát.
Állításainak többsége ezúttal sem felel meg a valóságnak. A bevezetőben ugyanis részletesen kitértem arra, hogy a helyi szovjet katonai parancsnokok az első intézkedéseikkel hathatósan segítették a közigazgatás újjászervezését, és szorgalmazták a termelés újbóli elindítását, hiszen az előrenyomuló csapatok számára nélkülözhetetlen volt a stabilitás, a hátország nyugalma. Azt is megemlítettem, hogy a budafoki lakosokat – legalábbis a polgármester-helyettes egyik 1945-ös jelentése szerint – az orosz katonai parancsnok által kiutalt 200 mázsa árpa mentette meg az éhhaláltól. Valóban nem szóltam az amerikai, brit és francia katonák Németországban elkövetett erőszakos cselekedeteiről, mivel a könyv témája nem ez, hanem a szovjet csapatok magyarországi tevékenysége volt. A hadifogolykérdésről a bevezető tanulmány historiográfiai fejezetében írtam részletesebben. Ismertettem Stark Tamás, Varga Éva Mária és Bognár Zalán egymástól eltérő adatait, anélkül, hogy – amint ezt Krausz állítja – megmondtam volna, „melyik történész képviseli a helyes álláspontot”. Azt, hogy a magyar politikai elit is felelős a hazai németség kitelepítésében, azért nem említettem, mert magát a kitelepítést sem taglaltam, hiszen az nem a szovjet csapatok tevékenységével függött össze.
6. A végére hagytam Krausz abszurd vádját, miszerint a kötetből hiányoznak a „belső lábjegyzetek”, és ez számára „meglepő, szinte hihetetlen”.
Nem nehéz azonban megszámolni, hogy a könyvben összesen 1012 lábjegyzet szerepel: 195 a bevezetőben, 817 pedig a dokumentumok között. A kötet összeállításában részt vett levéltáros kollégákkal együtt lábjegyzetben korrigáltuk a dokumentumokban előforduló nyilvánvaló tévedéseket vagy elírásokat, megadtuk az idegen szavak vagy mondatok magyar jelentését, szükség esetén pedig kiegészítő megjegyzésekkel láttuk el az iratot. Az olvashatatlan szavakra vagy szövegrészekre szögletes zárójellel és lábjegyzettel utaltunk, akárcsak a dokumentumok általunk kihagyott részeire, amelyek tartalmát azonban röviden összefoglaltuk.
*
Írása végén Krausz „tanácsokkal” lát el a helyes történészi magatartást illetően. Egyetértek vele abban, hogy a történésznek szembe kell mennie mindenfajta misztifikációval, Kelet-Európában pedig különösen aktuális feladat „a tények minél gazdagabb, sokrétűbb világára épülő gondolkodás pozícióinak megerősítése”. E nemes célt azonban csak akkor érhetjük el, ha magunk is maximálisan tiszteletben tartjuk a tényeket, és szakmai-tudományos vitáinkból kizárjuk a durva, személyeskedő hangnemet.
L. Balogh Béni
Krausz Tamás: Egy levéltári kurzuskötet a Győzelem 70. évében. Eszmélet, 106. szám (2015. nyár), 86−99. o.